Dunántúli Református Kántorképző
Dicsérjétek az Urat!



BELÉPÉS
Azonosító:

Jelszó:

Elfelejtett jelszó
Regisztráció

HÍREK
2006-2007-2008-2009. Kántorképző képek
- 2009.07.02.

A 2006.-2007.-2008.-2009 év képei Veresné Petröcz Marika honlapján elérhető.







Előszó a Genfi Zsoltárokhoz.

Kálvin: Előszó a Genfi zsoltárokhoz




Előszó a Genfi Zsoltárokhoz.

A KERESZTYÉNEKNEK, MINDAZOKNAK, AKIK SZERETIK AZ ISTEN IGÉJÉT, KÖSZÖNTÉSÉT KÜLDI.

Nagyon kívánatos és fölöttébb szükséges dolog a keresztyén világban, hogy minden egyes hívő - ott, ahol lakik - állandó közösségben éljen az Anya­szentegyházzal: tehát járjon el egyaránt a vasárnapi meg a hétköznapi össze­jövetelekre, amelyeknek föladatuk az Isten tisztelete és szolgálata. Ámde ennek következtében hasznos és célszerű, hogy minden hívő tudja és értse azt, ami a templomban szóval és cselekedettel végbemegy, mert csak így nyerhet belőle lelki épülést és gyümölcsöző tapasztalatot. Hiszen a mi Urunk, amikor megállapította, milyen rendet kell megtartanunk, midőn az Ő nevében összegyülekezünk, nem azért cselekedte ezt, hogy pusztán szórakoztassa az embereket bizonyos látni- és néznivalókkal. Ő azt akarta, hogy az istentiszteletből lelki haszna legyen az Ő egész népének. Pál apostol is erről tesz bizonyságot, amikor azt rendeli, hogy mindaz, ami a keresztyén gyülekezetben történik, legyen mindeneknek közös épülésére. Már pedig a szolga nem rendelné ezt, ha az Urának nem ez lett volna a szándéka.

Ez azonban csakis akkor lehetséges, hogyha megfelelő tanítást nyerve, mindazt meg tudjuk érteni, amit az Úr a mi lelki okulásunkra rendelt. Mert amit általában rólunk híresztelnek, hogy hitbuzgalmunk imákban és szertartásokban merül ki, anélkül, hogy abból valamit is értenénk, az gúnyolódás csupán. Nem halott dolog az, se nem állati cselekvés, és nem is egyszerűen Isten iránti érzelmek megnyilvánulása, hanem élő cselekedet, mely egyenesen a Szentlélektől való, közvetlenül a szívre hat, és megvilágosítja az elmét. Ha lehetséges volna az, hogy okuljunk azon dolgokból, melyeket látunk, de értelmükkel nem vagyunk tisztában, Szent Pál nem tiltotta volna oly eréllyel az idegen nyelvek használatát, és nem érvelt volna eképp: Csak ott van okulás, ahol van tanítás. Amennyiben kellő módon kívánjuk megtartani a mi Urunk szent rendeléseit, melyeket az Anyaszentegyház kebelén gyakorolunk, a legfontosabb tudnunk azt, hogy azokban mi foglaltatik, hogy mit jelentenek, és minő célra törekszenek, miáltal a gyakorlat hasznos és üdvözítő, következésképp a rendelések szerint való lesz.

Alapjában véve a mi vallásos összejöveteleinken három ilyen dolog megtartását rendelte Urunk, s ez a három: az Ő igéjének hirdetése, a nyílvános és ünnepélyes imádság, meg az Ő sákramentomainak kiszolgáltatása.

Ezúttal nem szólok az igehirdetésről, mivel az nem tárgya e könyvnek. Ami a másik két dolgot illeti, afelől egyenesen a Szentlélek parancsolatára támaszkodhatunk: az imádságok csakis a nép által ismert és használt nyelven mondhatók, és ahogy az Apostol mondja, a gyülekezet nem mondhat Áment az imára, mely idegen nyelven hangzott el. Minekutána pedig azt mindenki nevében mondjuk, mindenki résztvevője az imádságnak. Ennek megfelelően nagy méltánytalanságnak mondhatjuk azt, hogy templomainkba a latin nyelvet vezették be, holott azt jobbára nem értik az emberek. És nincs oly okoskodás vagy ügyeskedés, amely megbocsáthatóvá tenné eme cselekedetet, hisz az minden bizonnyal Istentől elrugaszkodott és Néki nem tetsző. Nem gondolhatja senki, hogy tetsző lehet Isten színe előtt bármi is, ami az Ő akarata ellen való. Nem is tudnánk Őt jobban megbotránkoztatni, mint véle szembeszegülésünkkel, s azzal, hogy eme lázadásból dicsőséget szövünk magunknak, mintha az olyan szentséges és dicséretre méltó dolog volna. Ami a sákramentomokat illeti, ha természetüket tekintjük, rájövünk, hogy emberhez méltatlan dolog az a mód, ahogy kiszolgáltatásukat végzik, hogy a gyülekezet csak látványában követi azt, s a bennefoglalt misztériumokat fel nem foghatja. Mert ha ezek látható szavak (ahogy Szent Ágoston fogalmaz), nem szabad csupán a külcsín látványosságával megelégdnünk, hisz az csak akkor szolgálja szellemi épülésűnket, ha a tanításokat is halljuk mellette. És amikor a mi Urunk megalkotta azokat, tisztán szólt erről, mondván ez a tanúság ama Szövetségről, melyet Ő velünk megkötött, és amit halálával megpecsételt. Hogy eme tanítások elhangozzanak tehát, tudnunk, s értenünk kell a bennefoglaltakat, máskülönben Urunk hiába nyitotta szókra száját, ha nincs fül mely meghallaná azokat. Habár e témában vitázni ma már valóságos mesterséggé nőtte ki magát, mire döntés születik a dologról, már mindenki számára alapigazsággá válik ama meggyőződés, hogy csupán szemfényvesztés és vásári mulatság a nép oly jelekkel való szórakoztatása, melyből ő mit sem fog fel. Bárki láthatja, mint szentségtelenítik meg Jézus Krisztus sákramentomait, mikor úgy szolgál-tatják ki azokat, hogy a gyülekezet értetlenül hallgatja az elhangzó szavakat. És láthatjuk a babonaságokat, melyek ebből fakadnak. Hisz már afféle közvélekedés, hogy a keresztelő víz, vagy az Úrvacsora borának és kenyerének megszentelése amolyan ráolvasásszerű babonaság. Nem csoda ez, ha az egyszerű ember annyit lát, hogy érzéketlen dolgok szentségessé válnak azon szavak által, melyekből ő nem ért semmit. Holott az igazi megszentelést a saját szavainkkal kell végezni, hogy amikor az elhangzik és meghallják, megértsék azt, ami, ahogy Szent Ágoston mondja, Jézus Krisztus szavaiban kimondatlanul benne foglaltatik. Hiszen nem mondja azt, hogy a kenyér az Ő teste, de szavait a hívekhez intézve így szó!: vegyétek és egyétek. Tehát ha megfelelően akarjuk kiszolgáltatni a sákramentomokat, hozzá kell adni a tanítást is, hogy azok jelentését megérthessük. Jól tudom, hogy mindez furcsán hangzik azok számára, akik nincsenek eh-hez hozzászokva, hisz így van ez minden új dologgal. De, ha Jézus Krisztus tanítványainak tartjuk magunkat, úgy való, hogy tanítását előbbrevalónak tartsuk, mint szokásainkat. És nem szabad, hogy újnak hasson az, ami kimondatott a kezdet kezdetén.

Hogyha mindez még nem érthető egyesek számára, imádkozzunk Istenhez, hogy világosítsa meg a tudatlanok elméjét, és értesse meg velük, hogy mennyivel bölcsebb Ő a föld összes emberénél, és hogy tanuljon meg mindenki tovább látni a saját orránál, és fölülemelkedni elvakult vezetőinek megveszekedett és bolond bölcseletein. Ugyanakkor Anyaszentegyházunk hasznára jónak láttuk egy kis könyvbe egybefoglalni az imádságok és a sákramentomok szövegeit, hogy mindenki könnyűszerrel megtalálhassa, hogy mit kell mondania és cselekednie a keresztyén gyülekezetben. Habár e könyv nemcsak azoknak lesz jó szolgálatára, akik a mi egyházunknak tagjai, hanem azoknak is, akik tudni szeretnék, hogy milyen szabályokat kell betartani, amikor összegyülekeznek Jézus Krisztus nevében.

Nos hát összegyűjtöttük a sákramentomok kiszolgáltatásának és a házasság megáldásának sommázatát, hasonlóképpen az imádságokat és dicséreteket, melyeket használunk, ezekről a sákramentomok után lesz szó.

Ami a nyilvános imádságot illeti, ez kétféle lehet. Vannak olyan imádságok, amelyeket csak egyszerű élőszóval mondunk, másokat meg énekelünk. Ez pedig nem valami újabbkori találmány, hanem, amint a történelem bizonyítja, megvolt már az egyház történetének legkezdetétől fogva. Hiszen már maga Pál apostol sem pusztán az egyszerű élőszóval való imádkozásra buzdít, hanem az éneklésre is. És azt csakugyan, tapasztalatból tudjuk, mekkora ereje és hatalma van az éneknek arra, hogy az emberi szíveket Istennek még forróbban, még szenvedélyesebben buzgó segítségűlhívására és dicséretére indítsa és ger-jessze fől. Arra magától értődően nagyon is ügyelni kell, hogy az éneklés ne legyen afféle könnyedén csa-pongó, hanem legyen benne súly és fenség, amint Ágoston egyházatya mondja. Vagyis tehát nagy különb-ségnek kell lennie az asztali és házi muzsika meg a zsoltár között: amarra vigadnak az emberek, emezt pedig a szent gyülekezetben éneklik, Istennek és az Ő angyalainak színe előtt.

Helyes ítélettel, reméljük, mindenki szentnek és tisztának fogja találni az éneklésnek azt a formáját, amelyet ebben a könyvben bemutatunk. Hiszen az egyszerűen a lelki épülésnek arra a céljára van alkal-mazva, amelyről már szólottunk. Igaz, hogy az éneklés léleképítő munkája nem szorítható pusztán csak a templom falai közé. Odahaza is, meg még künn a mezőn is ösztön és eszköz lehet számunkra az ének, hogy dicsérjük Istent, szívünket Hozzáemeljük s az Ő erejéről, jóságáról, bölcsességéről és igazságos voltáról elmélkedve, megvigaszta- lódjunk. Hogy pedig erre mekkora szükségünk van, azt jóformán ki sem lehet beszélni.

Először is nem ok nélkül buzdít minket oly odaadóan a Szentlélek a Szentírás által, hogy örvendezzünk Istenben és hogy minden egyéb örömünknek is ez az öröm legyen a valódi célja. Tudja ugyanis a Szent-lélek, mekkora bennünk a hajlandóság a hiábavaló örvendezésre. Természetünk folyvást arra vonz és csalogat bennünket, hogy minden bolond és bűnös vigasságnak megkeressük a módját. A mi Urunk viszont mindenképpen el akar bennünket vonni a test és a világ csábításaitól s ezért minden lehetséges utat módot megad nekünk arra, hogy mi abba a valódi lelki örvendezésbe foglaljuk magunkat, amelyet Ő minekünk annyira ajánl. Márpedig sok dolog van, ami alkalmas felüdíteni és gyönyörködtetni az embert, de a zene ezek között vagy a legelső, vagy legalább az egyik legfőbb: nem is gondolhatunk egyebet, mint hogy egyenesen erre a célra ajándékozta az Isten. Azonban éppen ezért annál gondosabban kell ügyelnünk arra, hogy valamiképpen vissza ne éljünk vele: be ne szennyezzük csúfosan és azt, amit nekünk javunkra és üdvösségünkre adott Isten, kárhozatunkra ne fordítsuk.

Ha semmi egyéb okunk nem volna is rá, maga ez az egy elég, hogy arra intsen: éljünk fegyelmezetten a zenével, vegyük teljes tisztességben hasznát, ne legyen az számunkra alkalommá a fékevesztett erkölcsi bomlásra, a tobzódó gyönyörűségekben való elpuhulásra - ne legyen se paráználkodásnak, se semmiféle más szemérmetlenségnek az eszközévé. Ámde még egyebet is meg kell gondolnunk itt. Nemigen van más valami a világon, ammiként Platón, a görög bölcs is helyesen megállapította már - jobban tudná erre-arra forgatni és hajlítani az emberi erkölcsöket, mint a zene. Csakugyan, tapasztalatból tudjuk, hogy a zenének valami titkos és szinte hihetetlen ereje van a szíveket megmozdítani, vagy így, vagy amúgy.

Így hát csak annál szorgalmatosabban kell fegyelmeznünk a zenével élésünket avégből, hogy hasz-náljon a lelkünknek és semmiképpen ne legyen veszedelmére. Ez az oka, hogy az egyház régi nagy tanítói gyakorta panaszkodnak a korukbeli népre, hogy az annyira kedveli az alávaló, szemérmetlen dalokat, pedig azok - mondják nagyigazán - nem egyebek, mint az emberiség megrontására való halálos, sátáni méreg.

Amikor a zenéről beszélek, mindig két dolgot értek: az egyik a szöveg, amely a tárgy és a tartalom, a másik pedig az ének, vagyis a dallam. Igaz, hogy - amint Pál apostol mondja - már a puszta gonosz szó is megrontja a jó erkölcsöket. De amikor a szóval együtt jár a dallam is, akkor az a szó sokkal hatalmasabb erővel be tud fúródni az emberi szív közepébe: mint ahogy a bort tölcsérrel töltik a hordóba, úgy a mérget és a romlást a dallam csepegteti be szívnek a legmélyére.

Mitévők legyünk hát? Gondoskodjunk ne csak tisztességes, hanem valósággal szent énekekről, hogy azok ösztökéljenek bennünket szüntelenül Isten segítségül hívására és magasztalására, meg arra, hogy az Ő cselekedetein elmélkedjünk s ekként támadjon a szívünkben szeretet és félelem Ő iránta, az Ő dicsőségére! Ámde igazán mondja Szent Ágoston: senki sem tud Istenről méltóképpen énekelni, csak az, akit Ő tanít meg erre. Ezért akármerre keresgéljük is köröskörül, sem jobb, sem Isten dicsőítésére alkalmasabb énekeket nem találhatunk, mint a Dávid zsoltárait, amelyekre maga a Szentlélek tanította meg őt. Amidőn tehát ezeket énekeljük, bizonyosak lehetünk abban, hogy e szavakat maga Isten adja szánkba, mintha csak ő maga énekelne bennünk önnön dicsőségét magasztalva.

Ezért buzdítja Aranyszájú János egyházatya mind a férfiakat, mind a nőket s a gyermekeket: szokjanak hozzá a zsoltárok énekléséhez s ezáltal igyekezzenek lélekben fölemelkedni az angyalok társaságába. Ámde azt se felejtsük, amit Pál apostol mond: a szent énekeket nem lehet másként énekelni, csak szívből.

Szívből énekelni pedig annyit is jelent, mint értelemmel énekelni. Éppen ebben van a különbség, úgymond Szent Ágoston, az emberek és a madarak éneke közt. Lám szépen tud énekelni a kenderike, a fülemüle meg a papagáj is, de értelme egyiknek sincsen. Az ember pedig éppen azt kapta ajándékba Istentől, hogy ha énekel, tudja is, mit mond. Viszont a megértésnek járjon nyomában a szív érzelme is, ez pedig csak úgy lehetséges, hogy az éneket emlékezetünkbe véssük s ekképen lelkünk szüntelenül tudja azt zengeni.

Mindezeknél fogva ezt a könyvet különösképpen ajánlom mindenkinek, aki Isten szerint való szent örömre vágyakozik, olyanra, amellyel egyként szolgálja a saját üdvösségét, meg felebarátai javát. De nincs is szükség rá, hogy nagyon ajánlgassam: hiszen ez a könyv önmagában hordja becsét és dicséretét. Bárcsak lenne az emberekben annyi meggondolás, hogy elhagynák eddig szokásos énekeiket, amelyek részint üresek és ledérek, részint ostobák és esetlenek, részint pedig szennyesek és hitványak s ennek következtében valamennyi rossz és ártalmas - s bárcsak ezek helyett megszoknák ezután ezeknek az isteni és mennyei énekeknek az éneklését, együtt a jó Dávid királlyal!

Ami a dallamokat illeti, azért alkalmaztunk ebben a könyvben ilyen fegyelmezett dallamformákat, mert ezeket ítéltük legalkalmasabbnak arra, hogy a szent tárgyat megfelelő súllyal és méltósággal zengjék és hogy - amiként kifejtettük - a szent gyülekezetben is énekelhetők legyenek. Kelt Genfben, 1543. június 10-én.

Előszó a Genfi Zsoltárokhoz. Fordította Dr. Révész Imre /1939/
Az eredetivel egybevetette és kiegészítette Jeney Zoltán /2oo1/





Énekeljetek az ÚRnak új éneket, mert csodákat tett! Zsoltár 98,1

Honlapkészítés