Dunántúli Református Kántorképző
Dicsérjétek az Urat!



BELÉPÉS
Azonosító:

Jelszó:

Elfelejtett jelszó
Regisztráció

HÍREK
2006-2007-2008-2009. Kántorképző képek
- 2009.07.02.

A 2006.-2007.-2008.-2009 év képei Veresné Petröcz Marika honlapján elérhető.







orgonaművész, zeneszerző, egyházi karnagy.

Árokháty Béla (Gyüre 1890. jan. 14. – Bp., 1942. márc. 28.):


Árokháty Béla (Gyüre, 1890. jan. 14. – Bp., 1942. márc. 28.): orgonaművész, zeneszerző, egyházi karnagy. Teológiai tanulmányait a sárospataki és bp.-i ref. teológián végezte, a Zeneak.-n mint Kodály Zoltán és Antalffy-Zsiross Dezső tanítványa a zeneszerzési és orgonatanszak hallgatója volt. 1920–23-ban a bp.-i ref. egyház hitoktatója, egyházi karnagya és a teológiai ak.-ának is zenetanára, 1923–25-ben Edinburghben orgonista és egyházi karnagy. Hazatérte után a Goudimel-énekkar, majd a saját alapítású Korál kamarakórus és zenekar vezetője. Érdemei vannak az egyházi zene, valamint az orgonatervezés terén, tervei szerint 35 orgona épült Mo.-on. – M. Zsoltárfeldolgozások, kórusok, népdalfeldolgozások. Írásai: Szenczi Molnár Albert és a genfi zsoltárok zenei ritmusa (Kecskemét, 1934); Az orgonaépítés problémái (Bp., 1937).
Lásd: http://palheidfogel.gportal.hu - Árokháty Béla, kották: zsoltárok, dicséretek stb


A ZSOLTÁROK ÉS DICSÉRETEK ZENEI SZEMPONTBÓL I.

A KÁLVIN JÁNOS TÁRSASÁG KIADVÁNYA 10.sz Oldalszám 124-128.-ig

A KÁLVIN JÁNOS TÁRSASÁG KIADVÁNYA 10.sz 125.-136 Bp 1941.

A ZSOLTÁROK ÉS DICSÉRETEK ZENEI SZEMPONTBÓL I.

Előadta: Arokháty Béla, budapesti vallástanár, szakfelügyelő Előadásomban először szólok a református gyülekezeti ének zenei alkatáról, másodszor a református gyülekezeti éneklés és ehhez képest a református gyülekezeti énekeskönyv zenei igényeiről.
I. A református gyülekezeti ének zenei alkatát a gyülekezeti ének rendeltetése, célja világosan meghatározza.
Az Ige félreérthetetlen: ..öröme van-é valakinek? Dicséretet énekeljen." (Jak. 5:13 b). Ebből következik, hogy az alapja nem esztétikum, hanem az Istenben való örvendezés, az Isten szépségében való gyönyörködés, tehát a legtisztább religiosum. Az éneklésünkben nem esztétikumot viszünk be a gyülekezetbe, hogy azzal a hívek seregét megindítsuk, hanem az Isten kegyelmének a tapasztalásán megindult hívő gyülekezet zengi az Istenben megtalált örömét.
Következik ebből az is, hogy a gyülekezetiben az éneklés nem a betanított művészi kórusok feladata, hanem a hívek népi közösségének a tevékenysége, amiből aztán önként adódik, hogy elemi zenei megnyilatkozás és minthogy hic et nunc való bizonyságtevés, éppen ezért bizonyos momentán spontaneitás is van benne.
Az Ige az éneklés misszióját, a rendeltetését is világosan felmutatja Kol. 3:16-ban: „A Krisztusnak beszéde lakozzék tibennetek gazdagon, minden bölcseségben, tanítván és intvén egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel..." A gyülekezeti éneklésnek tehát sokkal magasabbrendű célja, rendeltetése van, mint hangulatkeltés, az ünnepi alkalmak cerimóniás felcicomázása. A református gyülekezet éneklése nem hangulati aláfestése valamilyen szertartásnak, nem garnirungja az Igerhirdetésnek, az imádkozásnak vagy a sakrámentumóknak. Nem időtöltő zene a gyülekezés alatt, hanem az Ige és a sakrámentumok köré letelepedett gyülekezetben lakozó Ige bizonyságtevése egymás tanítására és intésére. Az éneklésünk tehát a testvéri gyülekezetben az egymásért való felelősség legtermészetesebb megnyilatkozása: a gyülekezet, egymást építő szolgálatának egyik legáldottabb munkája, amelybén az egész gyülekezet összefog Isten Szent Lelkétől indíttatva az ő országának a dicsőségére.

Ezt a feladatát a gyülekezet csak „lélekkel és értelemmel" végezheti, amint Isten meg is parancsolja (I Kor. 14:15.). Ebből pedig az következik, hogy csak a maga nyelvén és az énekeknek oiyan zenei eszközeivel, amelyek képességének minden tekintetben megfelelnek.* (* Ezeket az alapelveket megkísérlem kifejieni ...A Református Gyülekezeti Éneklés" (Bp. 1940.) című kis tanulmányomban is.)
Ezeknek az alapelveknek a szemmelltartásával most már megállapíthatjuk a református gyülekezeti ének zenei alkatának az alapkövetelményeit:

1. Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy a református gyülekezet istentiszteleti éneke nem korál, hanem gyülekezeti népének. Műformája a népdallal mutat rokonságot. Távol áll tehát a tulajdonképpeni „korál -tól, amely Gregorián-ének, azaz a középkori liturgia latinnyelvű éneke. A gyülekezeti ének, mint a népdal is, műformáját tekintve, strófikus dal, melynek versszakai 2-16 sorból állhatnak, és páros, vagy páratlan, vagy vegyes tagú sortagozódást mutatnak. A strófák szerkezete - a versforma, a sorok szótagszáma, a rímek elhelyezése tekintetében szinte kimeríthetetlen gazdagságú éppúgy, mint maga a dalirodalom. A nép éneklő kedvének a szabadsága és természetessége, elemi ősereje nyilatkozik meg benne: ezért nem szertartási ének, azaz nem korál. hanem éppen ezekkel ellentétben, szabadszárnyalású népének a gyülekezeti népi közösség számára. Ami belőle a XVI. századot megelőzően sequentia vagy himnusz volt, az csak azért lehetett az evangéliumi gyülekezetek éneke, mert formájában, egész alkatában már eleve népinek sikeredett, vagy pedig mert az adoptationál népies gyülekezeti énekké volt alakítható. Így alakult gyülekezeti népénekké pl. az eredetileg figuráit sequentia: Victimae paschali laudes (Christ lag in Todes Banden, magyarban: Krisztus halálra adatott. . .) a Luther vagy Walter által egyszerűsített népénekformában (1524.). A középkori himnuszok közül több jött át az evangéliumi egyházakba változtatások nélkül, vagy esetleg csekély változtatással: Creator alme siderum, - Christe, qui lux es et dies, stb.

2. A református gyülekezeti ének népének mivoltánál fogva dallamában is megfelel azoknak a követelményeknek, amelyek a népi közösség használatára alkalmassá teszik:
a/. a régi dallamok alapszövete, amelyből kerekedtek, túlnyomó részben az egyházi hangnemek, amelyek a gregorián tónusok révén rányomták a bélyegüket a nyugati keresztyénséghez tartozó népek dalköltészetére is. De sokszor magukon hordják az: ősi népi zene jellegzetességeit is: Skóciában a gaelik-eredetü zsoltárdallamok között találtam több olyat is, amelyik az ősi gaelik-zene népies pentatonikus-skálájából épült. A XVI. századbeli magyar énekköltészetben is bizonyára volt szerepe az ősi magyar pentatonikus dallamképzésnek. Gyülekezeteink népénekének a jellegét nem homályosítja tehát az a tény sem, hogy azok az ú. n. egyházi hangnemekben alakultak, hiszen éppen régi magyar eredeti népdalaink nagyrésze mutatja az egyházi szertartásos énekeknek azt a nagy hatását, amely alól nem vonhatta ki magát egyetlenegy nemzetnek a népköltészete sem;
b/. az újabb egyházi népénektermés természetesen a modern zenei fejlődés hatása alatt keletkezett s abban a modern zenei gyakorlat meglehetősen eltékozolta a régi egyházi modusok jellégének a modern dur- és moll-jelleget jóval túlhaladó szépségeit, szinte hasonlíthatatlan gazdagságát. De ugyanez a jelenség áll előttünk a népdalok világában is: a régi pentatonikus és egyházi hangnemekben termett régi népi dallamok az újkor zenei életéből puszták, tanyák, falvak távoli világába menekültek s csak legújabban kerültek ismét elő, mikor a folklóre munkásai utánuk mentek, hogy újra a nemzeti költészet élő kincseivé tehessék őket;
c/. népi tehát az alapszövete a református gyülekezeti éneknek, de a népi közösség teljesítőképességéhez igazodik maga dallamformálás is: a hangskála a maga természetes intervallumai val él mindannyiunk hangérzékében — szinte fiziológiai meghatá rozottságban. — A református gyülekezeti ének dallama dia tűni kús lépésekben és hangközökben, tehát a hangérzékünkben élő természetes skála hangjaiból épül meg. Ezzel magyarázható, hogj az igazán jó gyülekezeti éneknek nincsenek intonálási nehézségei minden ép zenei érzékű ember minden nehézség nélkül énekelheti, elsajátíthatja őket;
d/. a gyülekezeti közösség széles köre (ifjak-öregek, nők- férfiak) szabja meg a gyülekezeti énekdallamok ambitusát, hangterjedelmét is: egy meglehetős szűkre szabott hangkörben együt énekelhet a gyermek az öreggel, a férfi a nővel, a tenor a basszussal, az alt a szopránnal, - de ez a hangkör nem nagyon terjed túl az oktáván. A decimán túl az undecima vagy a duodecima mai nehézségeket okoz. Ezért gyülekezeti énekeink 90% százaléka nem igen lépi túl az oktávnyi ambitust;

3. A népdal mindig ritmikus, vagy önálló zenei ritmusa van vagy pedig - mint parlando, recitativ - műnek, a szöveg adja meg a ritmusát.
A református gyülekezeti ének, általában az evangéliumi egyházak közösségi éneke a római egyház papi cantus-planusával, recitáló jellegű énekével szemben az éneknek legtisztábban népi jellegű formája: a népdalszerű önálló zenei ritmusú népének lett. Ez természetes is. A szöveg ritmusától irányított parlando nagyobb közösségek, gyülekezetek használatára szinte teljesen alkalmatlan. Beigazolódva láttam ezt az anglikán és a skót református egyházak zsoltárénekének a „plain-sona"- éneklésében, az ú. n. chanting-ben: egyenesen zűrzavaros zúgás lesz belőle ott, ahol nagyobb gyülekezet énekli annak ellenére, hogy az orgonakíséret bizonyos támasztékot is igyekszik nyújtani a rend fenntartásához az éneklésben.
A magyar, a német és a genfi gyülekezeti énekek mind önálló zenei ritmusban termettek: egyetlenegy sincs közöttük parlando, recitativo, hiszen akkor erre a célra a legszebb és legbölcsebb lett volna a reformátusoknak elfogadniuk az ősi gregoriánok gyönyörű, gazdag nemesveretű dallamkincsét, csak hazai szövegről kellett volna gondoskodniuk hozzá. Luther is, Kálvin is, világosiin, tisztán ítélték meg a gyülekezeti ének rendeltetését: a népnek, a gyülekezeti népi közösségnek van szüksége énekre. A gregorian-korálok cantus-planusa nem lehetett alkalmas a közösségi énekre. Közösségi énekléshez olyan dallamok valók, amelyeknek a zenei ritmusa veszi a szöveget a szárnyára. Ez pedig a népdal, amelynek strófikus szerkezete, könnyedén lendülő népi ritmusa a legkínálkozóbb példaként állott a reformátorok előtt. Így választásuk egész természetesen nem lehetett más, mint az a gyülekezeti népének-műfaj, amely természetes dallamával, népiesen gördülő ritmusával a „protestáns korál" (nem egészen pontos) nevén kezd le meg jelentős pályafutását a zene történetében. Íme tehát: népi-mivolta szabja meg itt is a mi gyülekezeti énekünk zenei ritmikus adottságát;

4.ugyanezen az alapon kell megállapítanunk azt is, hogy a gyülekezeti ének nem harmőniás, nem összhangzatos ének, hanem unisono-népének.
A gyülekezetek éneklésében éppen ez az unisono-ének elemi ritmusának és dallamának az ősi lendületével válik méltó kifejezőjévé mindannak, ami a hívő gyülekezet lelke mélyén az üdv tapasztalás csodatitkú müveként végbemegy. A zene ősi elemei ugyanis a ritmus és a dallam, A mai értelemben vetit harmónia már bizonyos tekintetben nem elemi, hanem másodlagos kifejezési eszköz: magasabbrendű zenei megnyilatkozás, amiben már van valami müvészi, mesterségbeli nekikészültség. Sem Luther, sem Kálvin nem gondoltak soha efféle művészi zenei igénnyel, mert céljuk sohasem az volt, hogy „széppé" tegyék a gyülekezeti Istentiszteletet, hanem hogy az a „lélek és igazság" szerint, tehát
nem esztétikai, hanem belső szépség szerint legyen gazdaggá; *
(* Meg kell jegyeznünk, hogy a genfi zsoltárok többszólamú kiadásai (Goudimel, Bourgeois, Ph. Jambe-De-Fer, Cl. Jannequin, Sweelinck stb) egyáltalában nem gyülekezeti, nem istentiszteleti liturgikus célra készüllek. Erre egyenesen figyelmeztet maga Goudimel is a zsoltároknak abban négyszólamú kiadásában, amelyet nálunk Maróthi György is kiadott (1743): „Nous avons adiousté au chât les Psaumes, en ce petit volume, trois partiés: non pas pour induire à les chanter en l'Église, mas pour s'esiouir on Dieu particulieremêt és maisons. (Aux Lecteurs, Jaqui, 1565.)

5/. a gyülekezet énekgyakorlatában, tehát a gyülekezeti ének előadásában sem támaszthatunk semmiféle olyan igényt, ami ellenkeznék a közösség énekének a népi természetével, lényegével. Tempó-ját nem szabhatja meg a szerző: itt a gyülekezet értelemmel való éneklése lehet csak a szabályozó elv, - nagy gyülekezetek éneke mindig vontatottabb, mint a kisebb közösségeké. Agogikai, dinamikai fortélyok mesterségeseknek, erőszakoltaknak tetszenének ezekkel az ősien elemi, egyszerű dalformákkal, amelyeknek a megrendítő erejük éppen az ősi egyszerűségükben rejlik. Az „ékes és szép rend" önmagában való szabályozó elve az egyetlen, de biztos korlát, amely a gyülekezet éneklését méltóvá teszi ahhoz az ünnepi megnyilatkozáshoz, amelyben az Ige és a sakrámentumok közé letelepedett gyülekezet tesz bizonyságot az Isten kegyelmében megtalált üdvösség öröméről. Az orgonát is csak ez az egyetlen követelmény igazolja - nem a református templom, hanem - a református gyülekezeti istentisztelet keretében: nem esztétikai célzatú szolgálatot végez, nem gyönyörködtetni akar, hanem az „ékes és szép rend" kedvéért fogadjuk el a szolgálatát.
Más istentiszteleti kultuszban az ének, a szertartások, a templom szépsége céltudatos berendezkedés a hívek gyönyörködtetésére hogy az esztétikai élmények kegyes, istenes érzéseket támasszanak, a külső hatások alatt, meginduljon a gyenge lélek, amely össze rogy tehetetlenül az ellenállhatatlan élmények súlyától. Az evangéliumi, a mi református istentiszteletünkön nincsen efajta szerepe az esztétikai akcióknak: mi az Isten örökkévaló szépségében gyönyörködünk s ez a belső öröm önti el az üdvbizonyosságban megerősödött lelket, úgyhogy zeng ajkán, szíve mélyén, egész lényéből az Isten dicsőségének a boldog magasztalása zsoltáraink, dicséretéink, himnuszaink áradó énekében. Éppen ebben van a leglényegesebb különbség a református evangéliumi istentisztelet és minden másfajta kultusz között. 128.ig.


A ZSOLTÁROK ÉS DICSÉRETEK ZENEI SZEMPONTBÓL II.

II. Oldalszám 129 - 133.

II 129. oldaltól. . Ezek után azt próbálom röviden megvizsgálni, hogy gyüle kezeti éneklésünk és jelenlegi gyülekezeti énekeskönyvünk mennyiben felel meg a gyülekezeti népének alapelveinek.

1.Mai énekeskönyvünk anyagának az első része Kálvin genfi zsoltároskönyve, melynek 124 dallamából 95 dallamot vett át, 29 dallamot pedig elvetett az énekeskönyvügyi reformbizottság. Kálvin énekeskönyvének a dallamanyaga csaknem teljes ege szében mintapéldája az igazi evangéliumi gyülekezeti népéneknek

a./ Müformájukat tekintve: strófikus népénekek, azaz a leg változatosabb strófás-szerkezetekhez idomuló egyházi dalformák. Nagyszerűen igazodnak a legszélesebbkörű népi közösség éneklési képességeihez diatonikus hanglépéseik és hangközeik természetességével 1. tonalitásuk tisztaságával; 2. tematikájuknak a melódiái egységbefogó biztosságával; 3. hangterjedelmüknek (ambitus) a rendeltetésüktől megszabott korlátaival; 4.valamint népiesen egy szerű, de épp ezért méltóságteljes, komoly rimusukkal.

b./ A dallamaiknak valami ősi, megragadó férfias komolysága első hallásra megragadja az embert s ez azoknak a nemes kifejező erejű egyházi hangnemeknek tulajdonítható, amelyekben legnagyobb részük megszületett. Akinek egy kis zenei érzéke van, az egyszerre megérzi, hogy a modern dur- és moll-melódiatípusokon kívül bizonyos archaikus ízű dallamok zengnek át bennük az elmúlt századokon keresztül. Nem csupán archaikus zenei színhatás ez, hanem a régi 8 egyházi hangsornak a meglepő dallamképző gazdagsága a modern zene két hangfajtájának,, a dúrnak és moll-nak a szegénységével szemben. A 124 zsoltárdallam közül dór-dallam: 37, hypodór: 9, fríg: 6, hypofrig: 6, mixolyd: 9, hypomixolyd: 9. A fennmaradó 48 dalIamból 38 a XVI. században ion-nak nevezett, a mai dur-jellegnek, 10 aeol-nak nevezett pedig a mai moll-jellegnek felel meg.
/Lábjegyzet:(1. A dallamokban a diatonikus hanglépések és hangközök természetessége biztosítja a dallam könnyű énekelhetőségét. Viszont nagy nehézségekét támaszt a gyülekezetek nagy közösségének az énekében a természetes kromatikus módosítása, - amilyenek például a bőiviteti hangközük, valamint nehezen találja el a gyülekezet a nagy intervallumokat (hatod, heted, kilenced-hangközöket). .
2. A tonalitás világosságán pedig értjük a dallamoknak azt a sajnátságát, hogy a dallamvonal úgy halad, végig a hangok során, hogy hangjainak az alaplbanghoz való viszonya zenei érzékünk előtt, sohasem válik kétségessé, vagyis az alaphang körébe tartozó hangokban zeng, míg az. alaphangon mg nem nyugszik.
3. A tematikai biztossága abban áll, hogy a dallamunk apró kis motivumai a dallam vonalában újra meg újra felbukkannak s ezzel -különösen a hosszabb formákban jotékonyan érezhetik a dallam egységes felépitettségét
4. Az ambituson itt értjük a dallam hangterjedelmét, melyet a dallam legmélyebb és legmagasabb hangjának a távolsága határoz meg.)/

c) Ugyanilyen gazdagság jellemzi a genfi zsoltárokat ritmus. tekintetében is. Meg kell állapítanunk, hogy a ritmus és a metrum kérdésében hihetetlen zűrzavar állott elő a genfi zsoltárok egész világában attól a pillanattól kezdve, amióta a XVI. századnak ezeket az egészen jellemző unisono énekeit a XIX. vagy a XX. század zenei gyakorlatához idomítva modern izometrikus lejegyzésben kezdik közölni.

A 16—17. század énekeinek egyik legjellegzetesebb vonása a polymetria. A polymetrikus dallamritmus ugyanis a dallamnak a szöveghez való alkalmazkodását könnyíti meg, mivel a hangsúlyok elrendezésében bizonyos szabadságot enged a szövegnek sokszor strófánként váltakozó követelményei szerint. Tessék elképzelni,, mit jelent az, ha a különböző strófákban különbözőképpen rende­ződnek a hangsúlyok A hangsúlyok új rendje az új metrumokkal (ütemekkei) szinte újjáteremti a melódiákat. Ezért a modern izometrikus unisono-énekek egyhangúságával élettelen gépiességével szemben valami kibeszélhetetlen gazdag szárnyalása van ezeknek a 16. századbeli zsoltárdallamoknak. Hogy magyar példával világítsam meg a megállapításomat: Szenczi Molnár zsoltárszövege, melyben szinte strófánként változnak a verssorok vándor-hangsúlyai miatt a metrumok, folyton, szinte versszakonkint megújuló színt ad ezeknek a zsoltár-dallamoknak.

Ezeknek az eredeti ősi ritmusoknak hihetetlen lendületük innen magyarázható. A dallam vette szárnyára a szöveget, a szöveg pedig szabadon lüktető hangsúlyaival változatosságot, eleven életerőt, egészséges lelket, szabadságot biztosított a dallamnak. A mai francia gyülekezetek ritmikus éneklésében már csak halvány emléke él ennek a szabad lendületnek: a modern zeneprokruszteszi ágyában meg kellett bénulniok ezeknek az eleven lüktetésű szabad ritmusoknak. Pedig ezekben az eredeti dallamokban önmagukban volt meg mindaz, ami ma csak külső tempóbeli vagy agogikai követelmény.

A mai magyar Enekeskönyvben kifosztott, lerongyolódott állapotban találjuk meg Kálvinnak és Szenczi Molnárnak ezt a csodás gazdagságú örökségét!
A dallamok ősi dallambeli gazdagságát hogy igyekezett, szinte céltudatosan leszürkíteni az a zsinati határozat, amely kimondta, hogy ezekből az egyházi dallamokból pedig kitörlendő az ősi egyházi karakter: az eredeti egyházi hangnemek helyett az összes dal lamok a modern világi dúr és moll hangnemekben jegyzendők le. Kántoraink - ha esetleg tudtak volna is róla, felejtsék el s ne is tudjanak róla, hogy ezek az egyházi népénekek egyházi hang remekben születtek és éllek valaha! És történt ez ugyanakkor amikor a világi népköltészetben is és általában a zeneművészetben is egyre jobban megbecsülik az egyházi hangnemek csodálatos színpompáját. Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, eléggé bizonyítja a 46. zsoltár példája. Ennek a pompás erejű zsoltárnak az éneklésében a zűrzavar és bizonytalanság onnan van, hogy az eredeti mixolyd-modus helyett modern dúr-hangnemben próbállak értelmezni. De mivel ez nem ment végig, a dallam második felel moll-jellegűvé alakították. Ebből állandó zavarok keletkeztek a megromlott zenei érzék folytán. Az egyetlen kielégítő, megnyugtató megoldás az, ha a dallamot az eredeti formájába alakítjuk vissza.
És hogy mi jelent a gyakorlatban az egyházi hangnemek eredeti szépségének az elvetése, azt talán még inkább mutatja a ko moly egyháziasság teljes kiveszése a zsoltárok orgonaletétjeiben a templomainkban hallható orgonakíséret-rögtönzésekben. A Szotyori-Nagy-féle orgonakönyv komoly harmóniái elavultaknak tetszettek, - a későbbi orgonakönyvek orgonaátiratai váltották fel őket. A legtöbb közülök megdöbbentően stílustalan, tartalmatlan, egyháziatlan, - sőt: cigányos - a cigányzene megszokott, sablonos harmoniai fordulataival. Ezek figyelmeztetnek a legvilágosabban arra, hogy az összhangosítás magában véve még nem - zene költészet, vagy még érthetőbben: az igazi összhangosítás költői munka, tehát sokkal több, mint bizonyos zenei mesterségbeli kész ség. De figyelmeztetnek arra is, hogy ilyen költői munkára a kül lőietlenné kifosztott dallamok senkit sem ihletnek. A 16. század nak a genfi zsoltárokban előttünk álló költői remekei olyan, meg csúfolt állapotban vannak az Énekeskönyvünkben, hogy azokban az ősi puritán művészi szépségeket szinte lehetetlen felismerni és megbecsülni. Hiányzik belőlük éppen az, ami egyházi énekekké tette őket s éppen ezért csak triviális lehet minden, ami belőlük kerekedik.
De még nagyobb érzéketlenséggel pusztították el a genfi zsoltlárok ritmusának a szépségeit. Sokat írtam és beszéltemn már erről a kérdésről, itt csak egészen röviden próbálok rávilágítani a helyezetre. Igaz, hogy gyülekezeti éneklésünkben veszett el ez az eredeti zsollárritmus, ha ugyan a magyar gyülekezetekben eltekintve, itt-ott feltételezhető kivételektől - megvolt valaha.
Misztótfalusi Kis Miklóss fáradozásai aligha vesztek kárba nyomtalanul, (L, Mentségének" 37/8. pontjában, Kolozsvár 1698.) Nem hiszem, hogy Maróthi György debreceni tanítványai közül ne akadt volna néhány, aki kikerülve az eklézsiába, a maga gyülekezetei ne próbálta a Maróthi utmutatása szerint rávenni a ritmikus éneklésre. Hiszen az annál könnyebb is lehetett, mivel akkor még összes énekeskönyv kiadások, így a Maróthié is, az eredeti ritmus kottáival közölték a zsoltárdallamokat. Megbízható értesüléseink errenézve nincsenek, kutatnunk kell tovább eredeti adatok után, egyszer csak felbukkan valahol valamilyen feljegyzés ami esetleg tájékoztat. A tény az, hogy gyülekezeteink rieimustalan, úgynevezett kiegyenlített (helytelenül: cantus planusos) énekéhez igazodott az Egyházunk a zsoltároskönyv kiadásánál és nemcsak kiegyenlített, hanem egyenesen zenei szempontból egészen hibásan kiagyalt metrumokban jegyezte le a genfi dallamkincset. Nemcsak igazodott tehát a megromlott gyülekezeti énekléshez, hanem ahogy azt feljegyezte, azt is hibásan, zenetudományi szempontból teljes tájékozatlansággal vitte végbe.

Hangos vita folyt ebben a kérdésben nemrégiben. De jellemző, hogy a vitában egyik respectabilis vitázó megkockáztatta még azt az állítást is, hogy a genfi zsoltárok ritmusáról beszélni képtelenség, mert azok ú. n. „korálkottákban" voltak lejegyezve, azoknak pedig idői érték jelzésük nincs, - holott a valóság az, hogy korálkottákban soha, sehol sem jegyezték le ezeket a zsoltárdallamokat, hiszen a korálkották a gregorián cantus-planusának a hangjegyei (a neumák!), míg a genfi zsoltárok és általában a protestáns nép­énekek lejegyzésére már kezdettől fogva az ú. n. menzurális hangjegyeket, tehát: időmértékes hangjegyeket használtak.

Azt is állítják még ma is, hogy a mai gyülekezeti éneknek is megvan a ritmusa, még pedig a Szenczi Molnár magyar lüktetésű szövege nyomán megmagyarosodott zsoltárritmusa. A valóság az, hogy gyülekezeti énekeskönyvünk zsoltárdallam lejegyzésében nyomát sem mutatja a magyar ritmusnak, hiszen hamis, áljegy minden ütemvonala, lépten-nyomon rájukcáfol a dallamok belső ritmusa. Másfelől pedig gyülekezeteink Szenczi Molnár Albert magyaros ritmusait bizony nem magyaros stílusban, hanem abszolút ritmustalasággal éneklik. Szinte fenntartás nélkül megállapíthatjuk, hogy gyülekezeteink egyetlenegy éneket sem énekelhetnék úgy, ahogy azokat Énekeskönyvünk lejegyzi, - a „magyarosan" lejegyzetteket sem, pl. a „Térj magadhoz drága Sion-t, vagy a legközkedveltebb „tiszta magyar" „Mennybenlakó én Istenem-et sem . .. Igaz, hogy mint minden hangjelenségnek, úgy ennek a gyülekezeti éneklésnek is van ritmusa, de ez nem a zsoltárok zenei ritmusa, hanem a zsoltárszövegek különböző hangokon zengő szótagolásának a gépiessé egyenlített, ritmusa, amelynek a magyar ritmushoz semmi köze sincs, annyira, hogy az ugyanígy leromlott zsoltáréneklésnek ugyanaz a zenei képe Németországban, vagy Hollandiában is, mint nálunk, mert ez az éneklési mód nálunk sem, egyebütt sem árul el semmiféle népi, nemzeti jelleget.

Köztudomású tény, hogy a zene, az ének ritmusban él. Ritmus nélkül a dal olyan, mint a hal víz nélkül. És csakugyan: ez a ritmusnéküli ének hány szép dallamot elhallgattat a gyüekezetek ajkán! Vannak dallamok, melyeket pusztán az egymásután következő különböző magasságú hangokban is éltet taIán a szép szöveg vagy a hangok tiszta logikájú sonra, de a jelenlegi énekeskönyvünk már egészsor olyan szép zsoltárdallamokat hagy el a genfi örökségbőli, amelynek éltető eleme a ritmus. Nincs veszedelmesebb kultúrapusztítás, mint leszállani az igénytelenséghez, ott, ahol éppen javítani kellene. A gyülekezeti éneklés alásüllyedt színvonalain alkalmazkodott a jelenlegi énekeskönyvünk ahelyett, hogy a gyűlekezeli éneklést igyekezett volna a méltó színvonal, a kálvini követelmények felé emelni. Ki tagadhatná, hogy gyülekezeti éneklésünk szegényedik, egyre élettelenebbé válik. Itt csak egyetlen módon segíthetünk: ha merünk komoly igényeket támasztani a éneklő gyülekezeteinkkel szemben.

2. Ugyanez a helyzet a dicséretek terén is.

Ezek között a legértékesebb az az anyag lehetett volna, amely a régi magyar énekeskönyvekből került bele a mai Énekeskönyvbe. De ezzel a régi magyar anyaggal is az történt, ami a zsoltárdallamokkal. Nem találták magyaroknak őket abban a formában, ahogyan a lángeszű fiatalon elhunyt szegény Maróthi lekottázta őket, ahogyan a Debreceni Öreg Énekeskönyv, vagy ahogyan a Kolozsvári Kottás énekeskönyvek megőrizték ezeket a regi nemes dallamokat: megfosztották ezeket is életadó lüktetésüktől, ritmusuktól és mondvacsinált, nevetséges, élettelen, izometrikus ütemekbe kötözték össze. Így elvesztették hímporukat, - fonnyadt, hamis művirágokká lettek, pedig ezek az Isten gyönyörű szép mezőjén termett pompázó virágai voltak a református magyar kegyességnek.

Hoztak helyettük eredeti, magyar új énekeket, amik azonban alig mondhatók eredetieknek, még kevésbbé magyaroknak. A legtöbbjük a német szentimentális romantika utánérzéseiből születeti magyar ritmusú zengedezmény, melyeknek belső szerkezete elleni mond a magyarrá átfestett külső metrikának. Legjellemzőbb példája ennek a 100. dicséret: Mennyben lakó én Istenem .... amelyik - sajnos - ma talán a legelterjedtebb, legkedveltebb „magyar" dicséretünk. Szerzője egy katolikus kántor (Kecskés Ernő). Kiegyenlített. 4/4-es ütemekben van lekottázva. Figyeljük meg még egészséges zenei érzékű gyermekek énekében ezt a zengzetes romantikus dallamot, vagy amikor mi magunk énekeljük a gyülekezeten kívül kisebb, esetleg családi körben. Figyeljük meg, az-é a a ritmusa, ami az Énekeskönyvünk kottáiban előttünk áll? Dehogy az! Egészen más. Egy megzavarodott vegyes ritmus jön ki holott a magyarfülű ember énekében: mert ez az ének - ha a dallam belső, igazi ritmusát nézem, tiszta német romantikus dallam, amely a német dallamok módjára kívánná meg a szöveg alaklmazkodását. Mivel azonban ilyen szöveget magyarban nem kapott, hát ahol tud, érvényesíti a magyar - természetes német ritmusát, ahol pedig erre nincs módja, ott a magyar énekritmust követi De milyen zökkenőmentes pl. ezzel a német szöveggel ez a dallam:


folytatom....

Oldalszám 134 - 136. Vége.


Viszont a dallam igazi német ritmusához szabott fölébeírt magyar szöveg is milyen természetesen tud alkalmazkodni! Tipikus pél­dája ez a dallam az álruhában garázdálkodó idegenszellemű zenének! Ezek sokkal többet ártanak magyar zenei érzékünknek, mint az eredeti mivoltukban megbecsült idegen dallamok.

Dicséreteink közt elég jelentős helyet foglalnak el az idegen eredetű dallamok. Ezek kiválasztásában a szövegtartalmon kívül annak a szempontnak kellett volna érvényesülni, hogy a magyar gyülekezeteknek a külföldi gyülekezetekhez ezek az énekek szolgálhassanak összekötő kapocsul, a testvéri találkozások örömének a kifejezési eszközeiül. Ez azonban a mi Énekeskönyvünk anyagában - sajnos - nem sikerült, mert itt is a dallam megmagyarosításának a lázálma ejtette tévedésbe a szerkesztőket, aminek az lett az eredménye, hogy pl. az evangélikus testvérek lutheri énekét, az Erős várunkat sikerült olyan „magyar" formában felvenni, amit még a magyar lutheránus testvéreinkkel sem tudunk közösen énekelni. Felvettek ellenben olyan külföldi énekeket, ami önmagában sem jelent gazdagodást sem a szövegében, sem a dallamában, sőt a református gyülekezeti népének lényegével egyene­sen ellentétben álló dallama egy osztrák katolikus kántor cikornyázott éneke.

Erdélyben a 18. században megkísérelték a kedveltebb zsoltárok megmagyarosítását a magyar istenes-énekek szövegére. Ezekből a kísérletekből került az Énekeskönyv dallamai közé a 66. zsoltár dallamából alakított dallam egy régi német Geistliches Lied magyar szövegére. Érdemesebb lett volna Gerhardt Pállnak (1607-1676.) ehhez a gyönyörű költeményéhez a szép eredet dallamok valamelyikét venni fel. A 66, zsoltár eredeti dallama sokkal szebb, sikerültebb, semminthogy érdemes lenne azt az eredetiből kivetkőztetni. Különösen ha meg gondoljuk, hogy az utolsó sora mennyire nem felel meg a gyülekezeti népének diotonikus szólamvezelésére vonatkozó követelménynek: a kadencia szűkített quintje nem diatonikus intervallum s ha megfigyeljük, az éneklése a gyülekezetben mindig nehézséget okoz.

Ugyanígy nem felel meg a népének követelményének a „Nem vagyunk mi magunkéi" és „Megáll az Istennek igéje" dallama: mindkettő ambitusa teljesen kimeríti a gyülekezet hangterjedelmét, s dallamuk sem állja meg a tárgyilagos kritikát. Jelenlegi énekeskönyvünk kétségtelen bizonysága annak, hogy nálunk az egyházi zene elméleti és gyakorlati kérdései sohasem tisztázódlak Az igazat megvallva, ilyen kérdések komoly formában szőnyegre sem kerültek. Az egyházi zenének Maróthi György óta nálunk számottevő kutatója, szakembere nincsen is. (Abban a téves meggyőződésben élt egyházunk, hogy a tanítóképzők egyházzenei szakembereket nevelnek, pedig azok csak kántorokat nevelhetnek, de igazában még azokat sem, mert éppen agyonzsúfolt munkarendjükben a kántorképzésnek legfeljebb csak az egészen elemi meg alapozását végezhetnék el. S ha ezt tennék, akkor sokkal nagyobb szolgálatot végeznének, mint amennyit végeznek most, amikor féligsemkész embereket bocsátanak a gyülekezetekbe szét azzal az igénnyel, hogy őket az Egyházi zene szakemberekül fogadja el.) Alapvető elvi kérdések várnak megoldásra, amelyek világosan eddig még fel sem vetődtek. Egész sereg elvi kérdés, amelyeknek a tisztázása nélkül lehetetlenség komolyan hozzáfogni egy olyan fontos, szinte szimbolikus tekintélyű könyv megszerkesztéséhez. mint amilyen a mi református gyülekezeti énekeskönyvünk.

Nem tartozik szorosan a tárgyam körébe, de nem volt tisztázva pl, az a nem zenei kérdés sem, hogy vájjon az Énekeskönyvünk a közönséges gyülekezeti istentiszteletekre rendeltett- é vagy pedig a gyülekezeti élet egész széles területű munkamezejét, tehát a missziói területeket is ki akarja-é elégíteni? Ennek a kérdésnek a tisztázásával megoldható lett volna a Hozsánna énekek problémája is, még pedig sokkal szerencsésebben, mint ahogy azt az Énekeskönyvünkben magunk előtt látjuk, Ennek a kérdésnek az eldöntése a felvett Hozsánna-énekek helyét is elvi következetességgel határozta volna meg a gyülekezeti istentiszteletekre szolgáló énekek körén kívül, a külön missziói célokat szolgáló énekek keretében. Általában megállapíthatjuk, hogy
énekeskönyvünk zenei szempontból a félig sem megoldótt vagy éppen teljesen megoldatlan kérdések egész seregét hordja magában és a merő dilettantizmus tüköre.

Nagy feladatokat csak világos cél kitűzésekkel, tisztán meghatározott elvi megalapozottsággal lehel vállalni és megoldani. S hogy ez nem sikerűit, annak a magyarázata az, hogy sok mellékes kérdésen esztendőkön át rágódunk és a legfontosabb, leglényegbevágóbb kérdések nemhogy meg nem oldódtak, hanem még csak szóba sem kerültek.

Az énekeskönyvek - amint az egyházi zene története mutálja - megtermékenyítői szoktak lenni nemcsak a gyülekezeti énekköltészetnek, a hymnológiának, hanem inspirálói a magasabb­rendű zeneművészetnek is. Húsz év telt el, mióta kezünkben van a magyar ref. énekeskönyv. Hálát adhatunk az Istennek, hogy végre úgy érezzük, - s még idejében, hogy tövis lett a magyar református Anyaszentegyház testében s nem hagy nyugtot. Éppen ez keltette fel az érdeklődést a magyar református gyülekezeti énekügy iránt és támasztja fel az igényt egy valóban méltó új énekeskönyv után. Mióta kezünkben van, azóta kerestük elő a poros mestergerendákról a múlt példáit, drága emlékeit, a magyar református kegyesség szent megnyilatkozásait, azóta kezdjük fontolgatni a gyülekezeti éneklés elvi, bibliai alapjait s igyekszünk meglátni az egész terület problémáit, igényeit, lehetőségeit. Csak ez az egy módja lehet, hogy a magyar gyülekezeti ének és énekeskönyv ügyét az egészséges, evangéliumi megoldás és fejlődés útján elindíthassuk.

Jegyzet. Ez az előadás természetesen nem meríti ki a gyülekezeti énekeinkkel kapcsolatos zenei kérdések teljes körét, csak olyan kérdésekre óhajtott rámutatni, amelyek a nem szakkörök érdeklődésére is számot tarthatnak. A zsoltárok zenei problémái iránt érdeklődőik szíves figyelmébe ajánlom „Szenczi Molnár Albert és a genfi zsoltárok zenei ritmusa" (Kecskemét, 1934.) c. tanulmányomat, valamint „Psalterium" (Budapest, 1941.) c. müvemet.




Énekeljetek az ÚRnak új éneket, mert csodákat tett! Zsoltár 98,1

Honlapkészítés