Dunántúli Református Kántorképző
Dicsérjétek az Urat!



BELÉPÉS
Azonosító:

Jelszó:

Elfelejtett jelszó
Regisztráció

HÍREK
2006-2007-2008-2009. Kántorképző képek
- 2009.07.02.

A 2006.-2007.-2008.-2009 év képei Veresné Petröcz Marika honlapján elérhető.








Harmónium


Harmónium

harmónium: fúvó- vagy szívószerkezettel ellátott, átcsapó nyelvekkel fölszerelt, billentyűs hangszer. A harmónium működési elvének első gyakorlati alkalmazója Kirschengh orgonaépítő, aki 1780 k. Szentpétervárt átcsapó nyelvvel működő orgona-regisztereket készített.

A harmónium föltalálásának előfutára G. J. Gremier, aki 1810: orgue expressifnek nevezte találmányát, mert hangszerének hangja az orgonáénak merevségével szemben dinamikailag hajlítható, expresszív volt. Gremier kortársai és utódai közül többen sokféle harmóniumot készítettek, pl. A. Haeckl 1818: a physharmonika, B. Eschenbach 1820: az aeolina, 1844: A. Cavaillé-Coll a poikilorgue és J. Alexandre a melodium föltalálója.

A mai értelemben vett harmóniumot A. Fr. Debain 1810: készítette és 1840: szabadalmaztatta. Tőle származik a hangszer neve, valamint a harmónium működésével kapcsolatos néhány újítás is, mint pl. a percussion (a nyelvek kalapáccsal történő megütése), a prolongement (ami lehetővé tette a lenyomott billentyűk rögzítését, azok elengedése után is). Victor Mustel az osztott-expressionnal tökéletesítette a harmóniumot, ami lehetővé tette a polidinamikai játékot, vagyis a harmónium játékainak két félre (basszus és diszkant) osztását.

H. Alexandre fr. harmóniumkészítő műhelyének egyik Amerikába kivándorolt munkása a nyomó-légrendszerrel szemben szívó-légrendszerrel szólaltatta meg a harmóniumot, s ezt a hangszertípust azóta amerikai harmóniumnak, majd 1903 óta normál-harmóniumnak nevezik.

Nyomólég-rendszerű harmóniumra a legértékesebb műveket César Franck komponálta, míg a legjobb harmónium-iskolát Alphonse Mustel írta (l'Orgue-expressif ou Harmonium, 1-2 köt., 1903); szívólég-rendszerű harmóniumra írt eredményesen használható isk-t Paul Hassenstein (Schule für das Normal-Harmonium, 1904). S. Karg-Elert tankv-et írt a ~ regisztrálására (Die Kunst des Registrierens, 1911). H.B

MKL: Zenevilág 1913. (Zalánfi A.: Mi a mester harmónium és mi a normál harmónium) - ZL 1965. II:139. - Brockhaus II:136.




Zongora


Zongora:

(pianoforte, fortepiano, Clavier, Hammerklavier, Flügel, piano [a magyar zongora elnevezés nyelvújítási eredetű; helyette a 17. században a virgina, virginál, klavikordium, a 18-19. században spinét, klavir, fortepiano neveket használták]).

A legelterjedtebb hangszer, mert a zongora önálló és irodalma leggazdagabb. Más hangszerek (hegedű, gordonka stb.) és ének kísérője. Nagy szerepe van a kamarazene-irodalomban (duók, triók stb.). A zenekarnak és más együtteseknek kivonatokban helyettesítője minden olyan esetben, amikor zenekar nem áll rendelkezésre (korrepetálás, komponálás, kíséret stb.).

A könnyűzenének is alkalmas hangszere. Lényege a húrrendszer (húrozat) és az ennek megfelelő billentyűrendszer (billentyűzet). Az orgona és a zenekar mellett a zongora hangterjedelme a legnagyobb (7-7 1/4 oktáva, A2-tól a4-ig, vagy A2-tól c5-ig); minden hangnak megvan a maga húrja (illetve húrozata) s a hangokat a billentyűkkel mozgásba hozott kalapácsoknak a húrokra mért ütése hozza létre.

Mai formájának kialakulása hosszabb fejlődés eredménye. Keletkezése visszavezethető minden sokhúros hangszerre (psalterium, simikion, hárfa, lant, cimbalom stb.) és minden billentyűs hangszerre (magréfa, vízi orgona, portativ stb.). Eredete tehát visszanyúlik Egyiptomba, Indiába, az ókori zsidókhoz, görögökhöz. Legújabb kutatások a 9. század szír-arab irodalmában határozott nyomát találták a billentyűs-húros hangszereknek.

Tulajdonképpeni őse kétségtelenül ez utóbbi típus, melyen húr és billentyűzet már együtt szerepel; ez az az instrumentum, melyet valószínűleg már a 12. vagy 13. (egész bizonyosan a 14.) században használtak, monochord vagy klavichord néven (e két nevet először egyformán használták). A monochord már a görögök iskolai hangszere a hangviszonyok mérésére és szemléltetésére. Egy húrja volt, melynek szabad hosszát mozgó, tolható nyereggel szabályozták; a hangot pengetéssel hozták létre. Aristides Quintilianus (Kr. u. 2. század) ezt már helikon néven írja le mint négyhúros és ennek megfelelően négy nyereggel ellátott hangszert. Az átmenet a klavichordra abban állt, hogy a tolható nyergek helyébe billentyűk kerültek, melyek a húrokat fémnyelvek segélyével nemcsak megszólaltatták, de meg is rövidítették szükség szerint. Végeredményben a zongora ősének három típusa volt használatban a 14. századtól a 18. század végéig (használatukról már 1400 körül egész sor irodalmi és képzőművészeti emlék tanúskodik): hangszerek a billentyűzetre keresztben futó húrozattal (klavichord, spinett [stromenta da spinetta, virginál,).

A billentyűzettel párhuzamosan haladó húrokkal (cembalo, clavicymbalum, Kielflügel, clavecin) és a fekvő billentyűzettel szemben függőlegesen szaladó húrozattal (clavicitherium). E hangszerek legfőbb virágkora J. S. Bach idejére esik, amikor hangterjedelmük átlag 4 1/2 oktáva (A1-tól e3-ig). Mindhárom típusnál a húrok megszólaltatása réztangensekkel, fapálcikákkal vagy holló- (esetleg strucc-) tollból készült, kihegyezett, apró kemény szárral történt. Ezek a billentyűk hátsó végéhez (elől is előfordult) voltak erősítve és a billentyű lenyomásával jöttek működésbe. A klavichord és cembalo közt kezdetben nem volt élesen elhatárolható különbség, a különböző hangszerekre vegyesen alkalmazták e két nevet. Kiaalakult a cembalo szekrényének szárny-alakja és a "Flügel" elnevezés, mikor a billentyűkkel párhuzamos húrozat létrejött. Először asztalra téve használták, később külön lábakkal. Bach idejében már lényeges különbség volt e típusok között. Az említett főkülönbségen kívül: a klavichordnak megmaradt az asztalalakja, a csembaló szárnyalakú volt.

A clavicytheriumot (alakjában a pianínó elődje) Németországban szobadíszül használták; háromszög- vagy hárfaalakja volt, egyébként egészen a cembalo módjára készült. A felsorolt típusoknak számtalan változata támadt a szekrény díszítésével és alakváltozásával, több billentyűzet, regiszterek és pedálok alkalmazásával. Az eddigi hangszerek lényegben különböztek a mai zongorától, mert nem lehetett rajtuk tetszésszerinti forte-t vagy piano-t játszani. A kalapácszongorák első igazi készítője G. Silbermann (Freiberg). Első kalapácszongoráját 1730. készítette. E zongorák dinamikai jellegük alapján a pianoforte nevet nyerték, mert halkan és hangosan lehetett rajtuk játszani. A művészeknél kezdetben nem találtak tetszésre, hangjukat gyengének, tompának találták a csembalóhoz képest. 1831. vezeti be Streicher a bécsi mechanika mai fekvő alakját, 1834-től kezdve kerültek használatba az angol acélhúrok (Webster birminghami húrjai) az addigi nürnbergi (Fuchs), illetve berlini dróthúrok helyett. 1835 körül Heinrich Pape Párizsban a kalapácsfejeket bőr helyett nemezzel (filc) vonja be s ezzel a kalapácsütést ruganyosabbá, a hangot teltebbé tette. Pape vezette be a kereszthúros rendszert is, amely egyesítette az addigi két rendszer (billentyűkkel keresztben futó húrozat az asztalalakú, billentyűkkel párhuzamosan futó húrozat a szárnyalakú zongoráknál) előnyeit. Ebben az időben készíti Montal azt a pedált a pianínón, mellyel a kalapácsokat a húrokhoz közelebb hozva, a hangok még nagyobb halkítását teszi lehetővé. 1890 körül Henri Herz tökéletesíti az Erard-féle mechanikát.

A mechanika két főtípusa: a bécsi és az angol. A bécsinél a billentyű és a kalapács kapcsolata közvetlen, ezért repetálóképessége kisebb és kalapácsütése nyers, hangfogó gépezete a húrozat felett müködik, a billentyűzet hátrafelé emelkedő vonalban fekszik, a kalapácsnyél tengelye hátul, feje pedig elől van. Az angolnál a kalapács egy, a billentyűtől független szerkezethez van kapcsolva, ezáltal repetálóképessége fokozott, kalapácsütése kiegyenlített, a hangfogószerkezet alulról müködik, a billentyűzet vízszintesen fekszik, a kalapácsnyél tengelye elől van, a kalapácsfej hátul. 1850 óta van használatban a 7 oktáva. Mozart idejében 5-5 1/2 oktávás volt (F1-f3-c4). A hangolás temperált, az oktáva 12 egyenlő részre oszlik. Az oktávák tisztán, a többi hangközök megfelelő lebegéssel vannak hangolva.

Kép és szép tájékoztatást innen vettem érdemes megnézni:

ww.pjz.hu/iskola/





Énekeljetek az ÚRnak új éneket, mert csodákat tett! Zsoltár 98,1

Honlapkészítés