Dunántúli Református Kántorképző
Dicsérjétek az Urat!



BELÉPÉS
Azonosító:

Jelszó:

Elfelejtett jelszó
Regisztráció

HÍREK
2006-2007-2008-2009. Kántorképző képek
- 2009.07.02.

A 2006.-2007.-2008.-2009 év képei Veresné Petröcz Marika honlapján elérhető.







I. ÉNEKLÉS, ÉNEKKAR – ÉNEKESKÖNYV

A KOLLÉGIUMI ÉNEKKAR TÖRTÉNETÉNEK RÖVID ÁTTEKINTÉSE


A KOLLÉGIUMI ÉNEKKAR TÖRTÉNETÉNEK RÖVID ÁTTEKINTÉSE

I. ÉNEKLÉS, ÉNEKKAR – ÉNEKESKÖNYV

A magyar református templomokban szinte napjainkig a szentélybe épített kiskar az orgona és a kórus helye. A középkori templomban ugyancsak az oltár környékén szólaltatta meg a kórus a liturgikus dallamokat, s a megszokás úgy diktálta, hogy századunkig akkor is szentélyzáródással épült a református templom, mikor már rég nem volt benne oltár és szentély, s a tanító mellett a kiskar padjaiban éneklő iskolások sem tudtak semmit az egykori liturgiáról és a szertartási énekkincsről. A közvélemény hasonló módon, megváltozott funkcióval őrzi a Kántus hírét. (A Kántus név századunkban vált szokásossá, a hangversenyek közönsége és a bíráló bizottság előtt éneklő ifjúsági vegyes kar múltja negyedszázad, s az idősebbek emlékezetében ifjúkorukból megmaradt legendás férfikar is csak egy századot élt.) A középkor óta állandóan a liturgikus beágyazódás volt az énekkar rendeltetése; ehhez csupán szűken járultak liturgián kívüli, és a szegény diák pénzszerzésével kapcsolódó elemek. E hagyományt másfélszáz esztendeje színezi az éneklés úgy, mint kulturált időtöltés, s csak még később várta az énekes diákoktól a közönség azt, ami a hivatásos énekegyüttesek műsorára és színvonalára jellemző.

A hazai reformátusság istentiszteleti szokásai és hagyományai szorosan kapcsolódnak a Debrecenben (1560–1561 óta) megjelent énekeskönyvekhez. A református istentiszteleti éneklés, valamint a mindenkori énekeskönyv összefüggéseiben lehet jól megismernünk az éneklő deákok kórusát, s nem csupán az egyetemes és hazai zenetörténet folyamatának részeként. A protestáns énekeskönyvek fő vonulata már a Huszár Gál énekeskönyveiben megjelent, összegezve a középkorból tovább élő örökséget és a megújult anyanyelvű énekköltés legjavát. Az énekeskönyvek szerkezete is tartalmazza a liturgikus funkciót, a liturgia anyagát pedig a Komjáti Graduál és az Öreg Graduál szemlélteti.1

A Gönci Kovács György (1590) vagy Újfalvi (1602) előszavával megjelent énekeskönyv nem éles határ. A bennük már kialakult énekanyagot formálta tovább a XVII. század. Majd az ún. Öreg Debreceni énekeskönyv teljesen változatlan alakban örökítette egy évszázadon át, a XVIII. század második évtizedétől (évente 5–10000 példányt adtak el belőle). Ezekben a kiadásokban találjuk meg azt, amit állandóan énekelt a kántor deákok kórusa és a pueri cantores (énekes fiúk). Tágította a körvonalakat a kegyességi, alkalmi, erdélyi énekkincs; valamint a svájci hatás, Maróthi hármóniás zsoltárkiadása által.2

Ízlés és funkció is változott a körvonalak módosultával, s ez a változás 1806 után érlelte meg azt a helyzetet, amikor az énekkar a hazai kórusmozgalom liturgián kívüli szerepléseinek mintájára átalakult. Ekkor is tovább élt a protestáns hagyomány a kor romantikus átértelmezésében, s még a Baltazár-féle énekeskönyv (1921) nyomán sem tűnt el, hanem egybeolvadt Kodály nemzedékének új törekvéseivel. A második világháború után a ma is használatos énekeskönyv (1948) jegyében megéledt az immár ifjúsági vegyes karrá átalakult kollégiumi diáktársaság, és múltjához méltó útra lépett. Próbálkozása a legsajátosabb magyar protestáns istentiszteleti éneklés hagyományainak újjáélesztése és képviselete, s ehhez csatlakozik a nemzetközi szinttel is mérhető hangversenyélet. Mindez az immár egyetlen Református Kollégium keretei között hullámzó történeti folyamat részeként, a bis orat, qui cantat megvalósulása, azaz kétszeresen imádkozik, aki énekel.


II. ÉNEKLŐ DIÁKOK, KÁNTOROK ...

... SZERTARTÁS A XVIII. SZÁZAD KÖZEPÉIG


II. ÉNEKLŐ DIÁKOK, KÁNTOROK, SZERTARTÁS A XVIII. SZÁZAD KÖZEPÉIG

Az énekszónak annál díszesebb szertartásban kellett megszólalnia az emberi élet jeles napjain, halott-temetéskor (in exequiis defunctorum), minél fontosabb személy volt társadalmilag az elköltözött. Napokig, némelykor hónapokig tartó beszédek és éneklések nélkül elképzelhetetlenek voltak az olyan rangos alkalmak, mint pl. 1622-ben a Károlyi Zsuzsánna temetése, amelyen ott énekeltek a debreceni diákok is.3 A Hodászi Lukács temetésére írott ének (Mint sír a fehér hattyú) igen gyakori említése szintén e funkció emléke.4 Már 1560–1561-ben tartalmaz temetésre szánt énekeket a Huszár Gál énekeskönyve, s hamar kialakult az önálló temetési énekeskönyv,5 s az Újfalvi szerkesztette kiadványból tájékozódhatunk arra nézve, hogy miként énekelt a mai énekkar elődje a városi, s alkalmilag távoli vidéken szervezett temetési szertartáson.

Latinul is énekeltek, ezért előbb latinul, majd magyarul nyomtatták egymás mellett az énekek nagyobb részét. A tanultabbak értettek latinul, s bár mereven ellenezte a reformáció egyháza, hogy idegen nyelv szóljon a gyülekezeti istentiszteleten, amíg magyar Biblia nem volt, a héber s görög szöveget olvasták, de mindjárt le is fordították. Az ének, akár latin hymnus, éneklésében hangsúlyozta Melius és Huszár Gál a szabad választást, mert lehet közömbös dolgokban (ti. az üdvösség szempontjából közömbös, adiaphora) lehet engedni a megszokásnak. A Dies irae latin változata is maradt, korai magyar változatának hatása pedig oly tartós volt, hogy példaként említette Csokonai, mikor régi énekeskönyvek irodalmár szempontú feltárását javallja esztétikai tanulmányában.6

A Media vitae latin vagy magyar szövege (amely ,,Matthaeus Philadelphus görög oratiojából vétettetett”), azután a Canticum Simeonis (Nunc dimittis) szólott a háznál, mielőtt az udvarról a koporsót kivitték. Azután egy megverselt részlet Ézsaiásból, majd antifónás zsoltár, végül „az hólt ember szóll állapottya felől”, illetve olyan ének hangzik, melyben „az halálra menő ember szóll először, az után az mellette vigyázók, kik annak bóldog ki múlását kévánnyák”. A sírnál, a szertartás további részében olyan énekeket találunk, amelyek ma is énekeskönyvünkbe tartoznak (bár a gyülekezet alig használja őket). Végül a lelkész és az énekkar váltakozva énekelte a Jób könyve alapján (in procuratione funerum): Az Úr adta vólt, az Úr vötte el-is... Az ilyen énekek, akár az ugyanitt Kyrie helyett használatos zsoltárparafrázis (Úr Isten, irgalmazz nékem; 51. zs.) ismereteink szerint nem váltak gyülekezeti énekké. Ez okért az énekkari megszólaltatás nélkülözhetetlen volt. Ez társadalmi elvárás lévén, magyarázat arra, hogy az énekkarról ránk maradt első adat a városi tanács üléseinek jegyzőkönyvében található (1556. május 21. csütörtök). A diákoknak járó fizetségről döntenek úgy, hogy mikor temetésre küldenek bárkit, avagy a tanítómestereket a tanuló ifjúsággal, hogy a halottat a nyugovó helyre énekszóval kísérjék, kapjanak 16 dénárt, ennek fele az iskolamesteré, a másik fele pedig azoké a szegénydiákoké legyen, akik semmi juttatást itt nem kapnak.7

Általában mellőznek minden zeneileg értelmezhető adalékot az ilyen följegyzések, csupán a város és a diákság szervezeti vagy anyagi kérdéseiről tájékoztatnak. Így van ez 1571-ben is, mikor szintén a temetésre vitt diákok díjazásáról határozott a tanács, hogy az iskolaigazgató vagy az éneklő gyermekek és a nagydiákok, ha valamennyiüket vagy egyik részüket hívják az elhunytakhoz, a temetőkertbe kísérésre, a városi szertartás és szokás értelmében az igazgató és az iskola megkapja a jutalmazást.8

A temetések nagyobb része nem történhetett meg alkalmi éneklés nélkül, azaz búcsúztató verset kellett készítenie valamelyik élenjáró diáknak, amely a gyászolók nélkülözhetetlen alkotójává vált a szertartásnak. A későbbi századokban ez változatlanul élt, írtak éneket az énekes diákok. A zenei megoldás háttérben maradt, hisz a verset még az 1700-as évek táján is énekelték, minden külön jelölés nélkül. A kitűnően sikerült Balassi-strófákat, vagy a Crüger dallamának mértékében készülteket egyaránt. Mikor ma fölidézzük ezeket, csak az azonos méretű dallamokból válogathatunk.9 Annyira belegyökerezett az énekkar természetébe a halottiének-mondás, hogy mikor Debrecen először adott története folyamán otthont dalosversenynek (1868-ban), a nyilvánosság és a bírálók előtt is temetési ének szólalt meg (Hát csak azért ragyogának).10 Dayka versének megzenésített változatát is soká zengték (a többi református énekkarok szintén): Ím koporsód ajtajánál. Valószínűleg már a XVII. század végén elterjedt a ritka strófaszerkezetű E világ miólta (szintén Crüger dallamára), megtaláljuk majd Maróthinál, s Csokonai is parodizálja.11

Napjainkig többféle folytatása van a temetési éneklésnek. Mai polgári temetéseken is meg-megszólal néhány ének a Szotyori Nagy Károly nyomtatásban és kézírásban terjedt halottas gyűjteményéből.12 (Isten veled helyett Béke veled s hasonló változtatásokkal.) A Kollégiumhoz ez úgy kapcsolódik, hogy a helyi iparos dalkörök, s a vagongyári énekkar alapítója, karmestere Mácsai Sándor volt, később utóda, Szigethy Gyula. A hajdani (részben ma is működő) énekkarokból verbuválódott a polgári szertartások énekkara, akik inkább fújták, ami még élt atyáik örökéből, mintsem újat tanultak volna. A gyászolók, zeneértők ritkán gyanítják, milyen rejtett múltbeli hagyományból visszhangoznak a férfikarra írott harmóniák.

A diákok állandó éneklését a hajdani templomi szertartás éppúgy megkövetelte, mint a temetési. Helyenként a reformáció után másfélszáz esztendővel sem elképzelhetetlen a zsoltártónusokra mondott psalmódia, mert régebben a zsoltározás nem azt jelentette, hogy kizárólag Szenci Molnár magyar zubbony köntöskébe öltöztetett strófáit énekelték. Nem is csupán parafrázisokat, amelyeket az írásmagyarázás mellett az Evangélium hirdetése másik nagy lehetőségeként említett meg Huszár Gál, mikor az énekek „mindenfelől hangzó édes kiáltását” beleszőtte Meliushoz szóló ajánlásába.13 Ezeket szívesen fogadta és el is tanulhatta a gyülekezet. A himnuszok megszólaltatását, és a többi szertartási éneket azonban legfeljebb vele énekelte az énekkarral. A mindennapi és ünnepi szertartáson tehát azért kellettek a templom kórusára, a kántor mellé az énekes diákok, hogy egyrészt vezessék a gyülekezeti éneklést, másrészt azonban azért, hogy a kántor deákok kórusának (ahogyan később még soká mondották) tisztségeként megszólaltassák a hagyományos szertartási énekeket.

Melius kora az anyanyelvű istentiszteleteken nem mindjárt a múlt századtól megszokott gyakorlatot vezette be éneklésben, ez a magyar református himnológia atyja, Kálmán Farkas számára is megdöbbentő volt. Gyülekezeti énekként a ma már ismert Kálmáncsehi (Sánta) Márton-féle reggeli énekléseket sem képzelhetni. A korábban váradi kanonok Kálmáncsehi túlzó nézeteiről hírhedett volt, mégsem tartozhatott az orgonarombolók közé, ha ott, ahol a latin szövegben hangszer sincs említve, így fordít: „Zendítsetek orgonákat”.14 A diákok (iskolások) énekkarának szertartási énekléséről a XVII. században is jórészt ugyanúgy vélekedtek, ahogyan korábban, s ezt kiválóan szemlélteti Geleji Katona István előszava az Öreg Graduálban. Amint mondja, megengedhető, hogy valamely protestáns felekezetben ne legyen az eltérő hagyomány szerint éneklés, azt azonban elutasítja, hogy mindenféle éneklés tilalmas legyen (ahogyan tekintette a kiválóan képzett zenész, Zwingli). Melius ugyan megfeddette azokat, akik a Te Deumot és más szertartási énekeket elhagyogattak.15 A későbbi (s mai) közvélekedés viszont a Maróthi előtti korra az utóbbi másfélszáz esztendő megszokását vetíti vissza, feledi a kéziratos graduálok használatát és a szertartásban megmaradt kötöttségeket.16

A XVI–XVII. századi Debrecen, általában a helvét irányú magyar reformáció sokat átmentett a késő középkor istentiszteleti hagyományaiból az anyanyelvi éneklés javára. Az énekbeszéd viszont csak tanult énekeseknek való, erre a gyülekezet egészét nem sikerült ránevelnie a hagyományőrzőknek sem. A sokkal könnyebb parafrázis (strófikus ének), majd a magyar ritmusokba (ütemes nemzeti verssorokba) foglalt zsoltár, mely a zsolozsma anyagából eredt, átalakult gyülekezeti énekké az ünnepi himnuszanyaggal együtt. De változatlanul megmaradt az énekkar szertartási funkciója.

Az énekes diákok feladatára a gyülekezeti énekeskönyv szerkezetében is megtaláljuk az utalást. Az ünnepi és esztendőszaki himnuszok magyar változatát még az 1700-as évek első felében is külön mutatóval és külön lapszámozással nyomtatták, s a későbbi (egybeolvasztott) mutatóban is megkülönböztették. Ahol megfelelő szinten működő iskola és énekes diákok voltak, ott valószínűleg még a múlt század elejéig is megszólaltatták az adjutoriumok, benedicamusok, litania maior társaságában a himnuszokat, ezért tartották meg őket az énekeskönyvben.

Az énekeskönyv még a helyi liturgiaváltozatokra is tartalmaz néhány halvány utalást. Az egyik karácsonyi himnusz felirata szerint azért található meg két változatban is, mert a régibb alakot „az írott graduálokban így találod” – az átdolgozott rímes alak pedig „az fejérváriban így van” – azaz Geleji Katona István szabatos átköltésében. A debreceni diákság helyi szokásait, amelyeket Szenci Molnár is eltanult, nem térképezhetjük föl, mert az itt nyomtatott kéziratos énekes és szertartási könyvek mind elhamvadtak, és a nyomtatott graduálok (negyedrét nagyságban nyomtatott gyülekezeti énekeskönyvek) példányait igen hiányosan ismerjük. Az állandó éneklés hatását a megváltozott, kopott-módosult dallamalakok mutatják, pl. a Te Deum (a 64. számú himnusz), amelyet Szenci Molnár is énekelt, Keresztesi József is emlegetett, s utoljára 1806-ban közli a Debrecenben nyomtatott énekeskönyv (4o).17

A gyülekezeti énekeskönyvnek már Újfalvi idején egyik fő funkciója, hogy azok használatára szánták, akik „az graduállal nem élhetnek”, s ezt már a címlapra odanyomtatták. Tehát a szertartási énekek pótlásául. A hajdani Kollégium énekeseinek viszont egyik, talán legfőbb feladata a kellően díszes szertartási éneklés volt jó kétszáz esztendeig.18

Genfi dallamot már Huszár Gál is közölt a Tízparancsolathoz, s ennek hamar el kellett terjednie 1574 után, ha nótajelzésként használták unitárius énekköltők is, azaz több magyar szöveget énekeltek erre a dallamra.19 A diákság Spethe latin szövegével is használta a genfi ritmusú zsoltárokat, a debreceni szokásokról nincsenek részletes értesüléseink. A XVII. század folyamán a puritán törekvések következtében fokozatosan elhagyogatták a szertartási énekeket, s a bibliai szöveghez kapcsolódó Szenci Molnár zsoltárokat használták csupán. A XVIII. századi melodiáriumok alkalmi énekei már csaknem mind genfi zsoltárdallamra keletkeztek, s alig találunk a régi magyar énekekből vagy egyszerűsödött himnuszok dallamaiból.

Belkörű ünnepségeken, s a lelkészek zsinatain a diákság latinul is énekelt, ott az ünnepi beszédek és a tárgyalás is latinul folyt. Többszólamú éneklésre kétségtelen bizonyítékunk nincs. A tilalmak azt sugallják, hogy ez mégsem lehetetlen. Melius elítélte a „discantolást” – tehát még volt valamilyen, szórványos, de többszólamú gregorián hagyomány. A továbbélésre utal Kabai Bodor Gellért kárhoztató munkája, amelyben a „hehengetős” éneklésmódot is csúfolja. Tehát a „melizmás” éneklés is megérte maradványaiban a XVII. század második felét.20 A menedékvárosba húzódott Debreczeni Ember Pál is aligha megokolatlan szükségből adta ki a század végén Martonfalvi Tóth György prédikációját, amelyben ő is ostorozta a középkori hagyományból örökölt szertartási elemeket.21 Mindezek alapján annyit gyaníthatunk, hogy valamilyen ösztönös és kezdetleges (pl. faux bourdon) technikával művelték, helyenként nem is csupán az egyszólamú, hanem a többszólamú éneklést is; illetve Debrecen diákjai is műveltek valamilyen hagyományos (pl. az Eperjesi Graduálban található) homofón énekstílust, amely folytatódott a melodiáriumok koráig. Lehet, ennek későbbi örököse az a zsúfolt hangzattömbökben hömpölygő kórushangzás, amelyet találóan pataki stílusnak nevezett el Szabolcsi Bence.22 A torz, dísztelen éneklés joggal ingerelte a hozzáértőbbeket javításra Erdélyben éppúgy, mint Debrecenben. A szatmári béke után következő évtizedek több jelét mutatják annak, hogy nem voltak gyümölcstelenek a reformok. E folyamatban a legünnepeltebb név Maróthi.

A zenei közműveltséget részletesen ismernünk kellene, hogy értéke szerint ítéljük meg az énekkar eme korszakát. Az énektanítás módját, módszereit, követelményeit azonban sem nem szabályozták részletesen, sem a kialakult rend dokumentumainak megőrzését nem tartották szükségesnek. Így csak olyasmit tudhatunk, hogy a középkor óta általában szerdán s vasárnap volt énektanulás, a napi szertartások mellett. Bibliát, énekeskönyvet, ágendát és hitvallást szoros egységben tekintett Szenci Molnár, pfalzi mintára – ezért fordította és nyomtatta együtt a kiskátéval és a szertartási renddel a zsoltárokat.23 Már az elemi hittan mellett megtanulta így a kisdiák az énekeskönyv legfontosabb részeit. Nem maradt ránk, hogy a collatio szervezett rendjébe az énektanulás mikortól tartozott bele, de még (vagy ismét) megvolt a XVIII. században is, a napi szertartások és a szokásos énekórák kiegészítéséül.24 Itt nyílhatott mód rá, hogy az elemista koruk óta jó énekesek haladottabb zenei ismeretekkel foglalkozzanak. Utólag följegyezték a kántorokat (biztosan a nevesebbeket) már a XVI. század végétől s egyik-másik kései jegyzetben arról is olvasunk, hogy kántor gyermeke volt a beiratkozó, vagy vidéken kántori tisztséget bíztak rá. Az ifjúsági egyletté átalakult Főiskolai Énekkar jegyzőkönyvében is maradtak szórványos közlések arról, hogy milyen sokan váltak a környék gyülekezeteiben szépszavú kántorrá.

Amennyire ismerjük, a diákság soraiból kerültek ki a debreceni kántorok (az András temploméi is), míg Sárospatakon az iskolai énektanítás is a templomi kántorra várt. Debrecenben a fejedelem nem szólhatott bele közvetlenül az iskola rendtartásába, a városi tanács is csak módjával, a közzsinat intézkedése útján. A sárospataki törvényeket viszont I. Rákóczi György újíttatta meg, s az éneklés fokozott követelményeinek biztosítására Sátoraljaújhely 1621-ben debreceni diákot vitt kántornak. Debrecen iskolai törvényei nem sokat árulnak el arról, hogyan válogatták ki az énekes diákokat, hogyan történt képzésük, hogyan felügyelt rájuk a Sedes Scholastica (korábban a Senatus Scholasticus). Arról sincsen tudomásunk, hogy a reformkor előtt milyen belső szabályzattal irányította önmagát az énekes diákok együttese. A hajdani énekkari gyűjteménnyel együtt minden irat odaveszett, amely a felügyelő tanár (praeses) korai működésével kapcsolatos, tehát Csákvári Varjas János vagy Budai Ézsaiás idejéről csupa gyéren kikövetkeztethető ismeretünk adódik, egészen addig, míg a tanári felügyelettel engedélyezett egyleti élet váltotta föl a hajdani éneklési és énekkari szokásait.

Apáczai Csere János Encyclopaediájának ismeretében elmondhatjuk, hogy zenei ismereteket tartalmazó források nem voltak hozzáférhetetlenek a református iskolákban, s a collatio révén esetleg városi kántortól tanulva, tanultabb énekessé válhatott az érdeklődő diák, ha nem is gyakorlati zenésszé, de értő és elméletileg is tájékozódott tanítóvá. A zenei egyszeregyet taníthatta, s hallás után a szertartás énekeit. A zenei írás és a hangszerjáték tanításának gyakorlati megvalósítása még Comeniusnak sem sikerült a fejedelem által támogatott Sárospatakon. Sokra tehát általában nem juthattak a legjobb énekesek sem. De hazai körülményeink között ez a szerény jártasság is jóval több volt, mint amennyit elérhetett vagy megértett az iskolázottak szűk rétege. Ezért becsülték annyira a kántori tisztséget, hogy a középiskolai szintű ismeretek oktatásával megbízott köztanítókkal (collaborator, praeceptor) azonos rangba sorolták, és a későbbi időkben ők is mindig aláírták a fontosabb okmányokat.25

A fizetett zenészek foglalkozásszerű muzsikálásához a társadalmi alkalmakon, istentiszteleti szertartáson kívüli éneklés járt legközelebb. Így sok tilalom bástyázta körül a cantatio sollemnis alkalmait. Családi évfordulók, születésnapok, vendégeskedések, menyegzők ünneplésekor gondolhatnánk arra, hogy a Debrecent ért sokféle zenei hatást keressük, amelyek mindenképpen megmutatkoztak a nem szertartási rendeltetésű énekkincsen, s olyan széles körűek lehettek, mint amilyet a Tinódi, Balassa, Rimai nótajelzései megvonnak. A kollégiumi diákság zömében alacsony származású volt, s nem lehetett idegen a népi-nemzeti hagyományok iránt. S ha általános is, hogy a tanultak számára idegen a tanulatlanok alkotó módszere, énekek megőrzésében is, mégis hozzájárult a népi gyökerek ápolásához a vásárokon, távoli gyülekezetekben járás-kelés. A fogékonyabbakra a főúri udvarok zenei hatásai is kiterjeszkedtek, és külföldi tanulóútjuk során az európai zeneéletről (legalább a kívülálló szemlélő módjára) is szereztek tájékozottságot. Ha értő módon földolgozni mindezt nem tudták is. A hangszeres mulattatást azonban templomos ember számára elfogadhatatlanná tette, hogy a közvélemény gyakran társította a társadalmon és törvényen kívüliek, társadalmi érdekeket és erkölcsöket veszélyeztető rétegek szokásával (hatalmaskodó urak, megszállók, tivornyázó-rabló zsoldosok és velük paktáló kocsmatöltelékek életmódjával). Így aztán napszállat előtt, professzori vezetéssel, fegyelmezetten és kulturáltan kellett a rangos énekszós (és jövedelmező) ünnepélyeket szervezniük.26

A tájékozottabb, éneklést kedvelő diákság énekismeretét és nótakincsét kiválóan szemlélteti a nevezetes debreceni diák, Pálóczi Horváth Ádám emlékezetből följegyzett énekeskönyve, amelybe saját alkotásait, népi alkotásokat, istenes énekeket, pajzán és rebellis dalokat egyaránt összeírt. A XVIII. század végén már a népzene becsülése is megjelenik, de ugyanakkor bizonyos, hogy Huszár Gál és utódai minden rosszallása dacára a mindenkori énekeskönyv anyagát, a szent énekeket éppúgy nem mellőzte ünnepélyes énekléskor, mint a saját maga éneki csinálmányait. Tehát megszólaltatták, amit a Bornemisza-, Heltai-, Hoffgreffénekeskönyv, meg a későbbi gyűjtemények tartalmaznak, azaz széphistóriákat, bibliai históriákat, hírelő énekeket, megverselt hitvitázó tételeket.27 A csak templomba való énekek miatt ezt sokan szentségtörésnek érezhették, holott pl. az otthoni áhítatra szánt zsoltárokat éppen nem tekinthetjük az alkalomhoz nem illőnek, hisz az ünnepeltek és ünneplők között nem volt kevés a mértéktartó és tiszteletre méltó kegyes férfiú vagy háznép.

Nyereség volt ez a zenei népművelés szempontjából is, mert a közönséges nótáknál műzeneileg sokkal különb, míves alkotások voltak a régi magyar énekek, és a népszerű vagy pajkos énekeknél is rangosabb a bonyolult nyugat-európai strófaszerkezetű egyházi énekanyag. A keresztyén Európa virágzó kultúrrétegeinek csaknem minden alkotása a kiváltságosak körében érvényesülhetett csupán, a szélesebb néptömegek (parasztpolgárok) számára a templom mellett kizárólag az illendően szabályozott ünneplések adhattak ízelítőt a műzenéből, amely még követhető volt számukra, de mégsem parlagi és hétköznapi. A múlt ilyen nem tudatosult emlékei máig munkálnak abban a váradalomban, amellyel a vidéki gyülekezetek napjainkban is hívják és elvárják az énekes diákokat a nevezetesebb gyülekezeti alkalmakra, évfordulókra, szentelésekre.


III. HÁRMÓNIÁS ZSOLTÁROKTÓL AZ EGYLETI ÉLETIG

(Maróthi korától a szabadságharcig)

III. HÁRMÓNIÁS ZSOLTÁROKTÓL AZ EGYLETI ÉLETIG

(Maróthi korától a szabadságharcig)

A társadalmi és egyházi igénytelenség, nincstelenség, elhanyagoltság nem teremhetett ékes templomi éneklést, kiművelt kórushangzást. Nem győztek e miatt szégyenkezni a tanultak, mint a vala-valás verselés miatt Szenci Molnár. De csak keveseknek sikerült némi változtatás, a kezdetlegességek, a bárdolatlan éneklés eltüntetése csinosodott ízléssel. Bár sem kezdeményezéseiben, sem eredményeiben nem egyedüli volt, Maróthi György csaknem páratlan a sikeres újítók között.28

Egyáltalán nem hivatásos zenész volt, még tanult hangszerjátékos sem. Serdülőként külföldi tanulmányútra mehetett, tehetős tanácsos fiaként, hangszerjátékot is tanulhatott volna, nem hiányzott sem módja, sem tehetsége hozzá. Életkora miatt sem lett volna késő komoly zenei tanulmányokba kezdenie. Alapismereteket és éneklést tanult egy svájci kántortól, de hangszert nem vásárolt (itthon is megtehette volna), s már Debrecenben, visszatérte után szerezte meg Mattheson neves tankönyvét. A sokat emlegetett számozott basszusjátékot azonban csak gyakorlott hangszerjátékosként használhatta volna. Nem tette, beadta a könyvtárba. Nem értett hozzá, nem is igen forgatta. Svájcba küldte volna egyik diákját, hogy tanuljon orgonázni, ő nem tudta megtanítani. Maróthi elsősorban az eltorzult és elhanyagolt gyülekezeti éneklést szerette volna szabatosabbá és illően díszessé tenni, annak jegyében, ahogyan Calvin elvi és gyakorlati reformjai az anyanyelvű zsoltározást állították a hajdani liturgikus papi ének helyébe, istentisztelethez méltó dallamokkal, amelyeket a korabeli irodalmi-zenei mesterség felső szintjén alkottak meg a szakértők. Páratlan zenetörténeti következményük, hogy a genfi gyülekezet egy emberöltővel Calvin halála után négy szólamra énekelte a Zsoltárkönyvet, s a fogékony Maróthi ezt szerette volna megközelíteni kétszázados késéssel, s a hazai körülmények miatt még az avult XVIII. századi gyakorlathoz képest is némi egyszerűsítéssel.29 A magyar diákok hagyományos peregrinációs útján ellátogatott Németalföldre is Maróthi, de nincs tudomásunk róla, hogy az ottani igen színvonalas gyülekezeti éneklés, még inkább a hangszerjáték fölszította volna érdeklődését. Pedig ott a fejlett városi életbe illesztett templomi hangversenyeknek már kétszázados hagyománya volt, a gyülekezeti ének orgonakíséretes alakja is e tájt alakult ki a XVII. század elején (Luther idején nem létezett orgonakíséretes népének, az énekkar és az orgona a szertartás strófás részleteit felváltva szólaltatta meg).30 Németalföldön járó diákjaink (látszólagos?) közömbösségét ez iránt magyarázhatjuk úgy, hogy huszonöt-harmincöt évesen, érett fejjel késő lett volna hangszertanulást kezdeniük31, majd a nehezen megszerzett jártasságot itthon parlagon hevertetniük. Maróthi számára ez nem így lett volna. Ő azonban, Bach kortársaként, megelégedett elemi tanultsággal, amely képessé tette, hogy Calvin kortársának, Claud Goudimelnek a harmóniáit (s nem dallamait, mint számtalanszor tévesen olvassuk) kinyomtassa, hozzáadva egy korabeli svájci tucatkiadvány kegyességi énekeiből néhány kánont és tercettet. Erre tanítgatta négy diákját, majd énekeskönyvének későbbi kiadásai útján ez a hatás tovább gyűrűzött, kiváltképpen azért, mert az ifjan elhunyt professzor utóda, s özvegyének férje (Csákvári Varjas János)32 megbővítve, ismételten sajtó alá rendezte a hármóniás zsoltárokat. Maróthi korszakos hatása azonban nem jelenti, hogy a korábbi évtizedek egyházzenei kezdeményezései nem készítgették útját, s még kevésbé azt, hogy egy csapásra megjavult az éneklés, a diákság pedig szabatosan alkotta zenei munkáit ekkortól, illetve csupán az ő hármóniás zsoltárait énekelte volna. Arról sem tudunk, hogy gyülekezet bárhol több szólamra énekelt volna hazánkban. A zenetörténet nem szűnő sajnálkozással emlegeti, hogy úttörő kezdeményezései visszhangtalanok maradtak. A melodiáriumok világa, a hármóniákkal éneklő diákság, a későbbi évtizedekben használt hangszerek mégis arra figyelmeztetnek, hogy a következmények nem maradtak el, csupán a hazai háttérnek, megszokásnak és lehetőségeknek megfelelő módon átalakított kezdeményezések érvényesültek, s így beleillettek a gyakorlati életbe. Ezek a módosulások a hangjelzésen, a szólamok módosításán és a harmonizálás módján egyaránt megmutatkoztak.

Nem abban a rendben énekelte soha a felnőtt férfiakból (tógás diákokból) és fiúaltokból (pueri cantores) szervezett kórus a vegyes karra alkotott hármóniás zsoltárokat, ahogyan nyomtatva vannak. Csupán egy színtelenebb altus szólam födte a tenor dallamát, mert a baritonnal énekeltették a legmagasabb szólamot, a discantust.33 A Kántus előde tehát nem alkalmazott falzettistákat, ahogyan az angol zenetörténetben természetes napjainkig. Orgonakísérettel sem énekeltek, s a múlt században, nagyon ritka kivételtől eltekintve egészen századunk harmincas éveiig, férfikari átiratban szólalt meg néha egyik-másik hármóniás zsoltár. Ellenben a maguk csinálta harmóniákkal is énekeltek mindig, zsoltárdallamra készült alkalmi énekeket is (temetéskor magyarul, iskolai ünnepélyeken inkább latinul). A kottatárat időnként a szólamvezetők, kántorok kötelességszerűen alkotott munkáival töltötték fel. Közvetlenül a legtöbb egyáltalán nem kapcsolódott Goudimel harmóniáihoz. A zenei megoldásmód sem származhat abból az egyszerű tájékoztatóból, amelyet a felfedező Szabolcsi Bence varázslatos stílusban, és érthetően lelkes túlértékeléssel a legelső hazai zeneelméleti kompendiumnak titulált.34 Kialakult mesterfogásai voltak a dallamtárakat használó diáknemzedékeknek, és a kezdetleges technikát kényelmesebb volt művelniük.

Az úgynevezett pataki stílus mindenféle töltelékszólamokkal vette körül a tenordallamot, divizeket iktatott minden lehető helyre, hogy minél vaskosabban hangozzék a csupa hármashangzatot használó kompozíció, leginkább a zárlatokban. Az előadásmódhoz sajátos lejegyzés társult. Kilencsoros, partitúraszerű kottázás, kulcsok, ritmus és módosító jelek nélkül, eltérő alakú hangjegyekkel különítve el a szólamokat.35 A kusza rögzítés lapról való énekléshez alkalmatlan volt, emlékeztetőül szolgált azoknak, akik a repertoire énekeit így tanulták és tanították. Némelyik sárospataki lejegyzés ezt az írásmódot és komponálásmódot mondja réginek, szembeállítva az újabbal, amely négyszólamú volt, és szólamonként jegyezték, Maróthi zsoltárkönyvéhez hasonlóan.36 A pataki stílus föltűnik a debreceni melodiáriumokban is, és a patakiakban is találunk újabb stílust, amelynek érdekes képviselője az ún. Zemplényi kézirat.37 Ez a debreceni munka olyan zsoltárok sorozata, amelyek a szólamvezető gyűjteményében akkor hiányozhattak, ezért elkészítette őket, mert gyakoriak voltak a heti/havi énekrendben. Kezdetlegesen, gépiesen szerkesztettek a harmóniák, de nincs közük a morajstílushoz. Eredeti helyén énekel a discantus. A basszus többnyire szabatosan mozog, a többi szólam pedig ellenmozgásban, néhányszor, tipikus helyeken, elemi szépséghibával, azaz kvint és oktávpárhuzammal, mert az ellenmozgással együtt sehol nem kettőz szólamot és nem használ szexthangzatot. Ennek a négyszólamúságnak sincs köze Goudimel harmóniáihoz, a fejlett XVI. századi ellenpontot nem ismeri, a szabatos szólamozást, a szinkópás eltolódásokat és késleltetést, előlegezést, ritmusaprózást sem. Látszólag ötszólamú. A zsoltárok egyik részénél kiírja, másutt nem jelöli, hogy egy kopulázott fiúszólam erősíti a tenort. Ez már eltávolodás a tenorpraxistól, hangzásban is eltér, hisz az ügyetlenül fölrakott felső szólamok a kettőzött dallamív alá kerülnek. A sokvonalas partitúrák olvasásmódjára is sokfelé rávilágít. Középen altkulcsban olvasandó ötvonalas, alul-felül pedig egy-egy kvintnyi bővítéssel két-két vonal található még, azaz fent szoprán-, lenn baritonkulcsban olvasandó a többi szólam. Ha az ámbitus magasabb, akkor alt helyett tenorkulcs olvasandó; s ha a basszus számára tartósan segédvonalat kellene húzni, a kilenc helyett tízvonalas a hangjegyrendszer.

A kusza kéziratokban még két másik móddal is találkozunk, amely a Maróthi korában, de már előzőleg is használatos lehetett. Az egyik közelít a XVI. század gyakorlatához, a másik valamelyest a teraszos dinamikára emlékeztet, meglehetős darabossággal. Némelyik halottas ének, illetve régi adjutorium harmóniái egyáltalán nem igyekeznek tömöttségre, hanem a kezdő- és záróhangzat gyakran tercnélküli (Schütz kvint), mint Goudimelnél. Ez a természetes és korábbi eszmény nem évült el teljesen a zsúfolt pataki stílus következtében. Forte-piano szembeállítását alkalmazza a másik megoldás. A kiskar nagykar (manierista ihletésű?) szembeállítása a lejegyzésben bizonyos szólamok időleges elhagyásával, pausa jelölésével, illetve piano utasítással érvényesül. Akadtak kanyargatott, cifrázott szólamok, különösen bizonyos világi nótáknál, műzenéből kölcsönvett műfajokban, de némelyik zsoltárdallam kétségtelenné teszi, hogy nem mindig ékesítést jelölnek a fehér fejű kóták között a fekete fejűek, hanem egy másféle előadásmódot. Ennek az felel meg, hogy csak egy-két fiúszólam énekelt bizonyos dallamrészleteket, többnyire tercelve, s csak a zárlatoknál, egy-egy nyomatékos helyen szólt a basszus és a teljes énekkar. A szöveg így tördelt, az előadás ízléstelen, de egykor kedvelték. Sem a komponálásmód, sem a megoldás lejegyzése nem található és nem is következtethető Maróthi reformjából. A naturalista, szokványos diákkari produkciók mellett természetesen a Goudimel négyszólamú zsoltárainak is volt némi szerepük, különösen a XVIII. század végétől, és még egy évszázad múltán is használták az egyszerű tercetteket a hármóniás zsoltárkönyvből. A mindenkor praeses, cantor tisztségűek rátermettségétől és tanultságától függött, hogy milyen arányban és milyen szinten keveredtek a megoldásmódok és stílusok. Minden primitívsége ellenére több színű volt ez az énekkari művelődés. Tanulságos a későbbi koroknak, a zenetörténetnek is, hogy a maga módján mire jutott a kezdetlegesen alkotó és éneklő ifjúság. Ezeket a hétköznapi tényeket, amelyek a hajdani énekkart jellemezték, nem szabad elhallgatnunk, sem a kifinomult ízlésre, sem az elmaradottságra, sem az énekkar (és Maróthi) későbbi hírnevére tekintettel.

A hangszerek fokozatos befogadása mindennél jobban szemlélteti a közfelfogás és az istentiszteletről alkotott vélekedés módosulását. Nem dönthető el, hogy megvalósult-e a Musicum Collegium Maróthi idején, de működnie kellett Csákvári Varjas János idején. Ez természetszerűleg a hangszerjátszás törvényesítése, s ennek a későbbi törvényekben is megtaláljuk a nyomát. Jóllehet (helytartótanácsi rendelet értelmében) nem dívott az iskolai színjátszás Debrecenben, csupán a klasszisokban lehettek latin előadások, a nyilvánosság mégis tudott arról, hogy vannak jó hegedűsök az iskolában – ezért akarta Wesselényi velük megoldani a Fehér ló szállóban a színielőadások zenekari kíséretét, a tanárkari elutasítás dacára úgy sejlik, végül mégis sikerrel.38 A XVIII. század második felében ajánlott és művelt időtöltésként rangsorolták a hegedülést, holott korábban a társadalmon kívüliek gyanús hangszere volt. A közeli Büdszentmihály elöljárósága (hajdúkapitánya) még évtizedek múltán is szigorúan büntette a lakodalmi hegedülést, holott a helységben egy volt kollégiumi diák a kisiskolásokat is harmóniás éneklésre tanította.39 Széles körben elterjedhetett már korábban is a flótázás, Csokonai hangszerét máig őrzi a kollégiumi múzeum, s megtalálható a könyvtárban Quantz híres kötete, a Flötenschule.40 Az első zenei lexikon, Johann Walter alkotása (Bach rokona volt) egy ismeretlen kollégiumi diáktól került Budai Ézsaiáshoz. Ő pedig az egykori közvélekedés szerint a hármóniás éneklés fejlesztésében is működött, bár ilyen szerepének dokumentumai nem maradtak ránk.41

A XVIII. század Budai idején már javában használta az orgonát. 1764-ben a Kollégium régi patrónusa, a Tisza család egyik tagja orgonát állított a geszti templomban. A helyi lelkész viszont külön kerületi határozat nélkül nem volt hajlandó prédikálni, ha ott orgonálnak az istentiszteleten42 (némelyek még egy évszázaddal később is gyűlölték az orgonát).43 Bizonnyal ez volt az a hangszer, amelyet a kollégiumi diákságnak ajándékoztak, s egyéb értékekkel együtt a könyvtáros diák őrzésére volt bízva. Csokonainak a Lengyel József neve napjára írott köszöntőjéből azonban kétségtelen, hogy használták a pozitívot (kisorgonát), ennek segítségével tanították az énekkari szólamokat.44 De Csokonai idején már valamilyen spinét is volt az épületben, amit az 1802. évi nagy tűz sem pusztított el, ha a későbbi időben hangolni kellett. Az újonnan épült szárnyban, az Oratóriumban orgonát állítottak a terem felszentelése után harmad esztendőre (1830-ban). Így, mikorra az országos példát statuáló debreceni Nagytemplom befogadta az orgonát (1838-ban), a Kollégiumon belül már két hangszert is használtak.45 Csak sejtjük, hogy volt kitől tanulniuk, ha az 1800-as évek elején egymás után épülő református orgonákat meg tudják szólaltatni a Debrecenből érkező diákok. Zákány József volt az egyik mester, aki hangszert tanított a Szotyori Nagy Károly Debrecenbe érkezése előtt. Zákány ismereteit, mestereit nem ismerjük, de az énekkar diákegyletté alakulásában az övé volt a legfontosabb szerep.46

A református istentiszteleti élet inkább hanyatlott a múlt századtól, vele az éneklés és az énekeskönyv színvonala.47 Nem oly páratlan érték már az sem, hogy végül zenetanári és karnagyi állás szerveződik a kollégiumi oktatás keretei között. A vidéki meghívások és éneklések korábbi gyökerei és szokásai sokkal fontosabbak, a szereplés eme gyökereit kell tehát tekintenünk. A Türelmi Rendelet előtti korban nem volt ajánlatos a látványos nyilvántartás. Helytörténeti források őrizték meg pl., hogy Mezőtúron 1792-ben a templomszentelés alkalmával több alkalmi éneket mondtak a debreceni diákok. A 80. zsoltár dallamára írott négystrófás, majd az Úrvacsora előtt a 91. s utána a 132. zsoltár dallamára saját szerzeményüket. Úrvacsora közben Maróthi énekeskönyvéből az Óh ártatlanság Bárányja dallamára hatstrófás alkotást (Jézus, repes lelkünk s örül)48. – Évfordulós ünnepek tipikus példája zajlott 1822-ben, a közeli Büdszentmihályon a kinyomtatott tisztelgő ének zenei utasításokat is tartalmaz. Dicséretmondó Nagy István akkori esperes, a XVIII. században maga is kollégiumi énekes diák a Köveskálról származó Nagy Istvánt köszöntötte ötvenéves helybeli lelkészi szolgálata alkalmával. Kívánsága szerint egyes strófarészleteket csak a gyermekek, néhány sort basszus nélkül a fél kar, végül a zárlatot erősen, mintegy reá nyomva az egész kar énekelte.49 A harmonizálás az akkori praeses csinálmánya lehetett, ha nem zsoltárdallam, olyan technikával, ahogyan a forte-piano és pausa jelölés, valamint a fekete fejű kótaírás mutatta az említett melodiárium-stílusban. Szokás volt lelkészszentelés és vizsgák alkalmával is az alkalmi énekek beiktatása. Néhány múlt századi nyomtatvány őrzi ennek gyér emlékeit.50 A többnyire két levélnyi műsorokból több ezret nyomtattak, keltezés nélkül, az alkalmi szöveggel és az énekrenddel – tehát évekig ugyanaz szólalt meg, használhatták. A háromszázados évforduló (1817) után lassan elkezdődött a reformáció megünneplése, de csak a század végén alakult ki a mai szokás. Egy 1820 körüli aprónyomtatvány bizonysága szerint a Maróthi énekeskönyvéből a tercetteket még ekkoriban is énekelték, tehát nem csupán a zsoltárok voltak használatban. Egy időben három debreceni templomban folyt az ünnepi istentisztelet (a Kistemplomban és az Ispotályban is), egyazon rendben, azaz a kántor deákok kórusát három részre osztva is elégnek tarthatták, a nagyöblű templomokban legalább ötven-ötven diák énekelhetett, s ez a kor felfogása szerint már jelentős nagyságú énekkar, azaz valóban nagy számban voltak harmóniás éneklésre betanított diákok, ha csupán kevés homofon alkotást használva is.

1827-től az énekes diákok meghatározó rétege egyre inkább arra igyekezett, hogy viszonylagos függetlenséggel működő egyletté alakuljon, önálló vezetőséggel, pénztárral és alapszabállyal. A hazai kórusmozgalomba így könnyebben belekapcsolódhattak, ellenben a hajdani diákköztársaság utóvédharcainak színterévé vált a szervezeti élet, kényszerűen szemben állva a tanári karral, és a törvények jóváhagyása, módosítása miatt a kerülettel. Így az igazán zeneművészeti kérdések, műsor, előadási minőség és egyházzenei követelmények háttérbe szorultak. Az énekkar korábbi jellegzetességeiről, a történeti folyamatosságról is megfeledkeztek. Érthető, ha az énekkar mai utóda igyekszik megtalálni a módját, hogy az elfeledett sajátosságokból felújítson valamennyit, és szervezetében is kötődjék valamennyire az egylet előtti korhoz.


IV. A FŐISKOLAI ÉNEKKAR

(1846–1951)

IV. A FŐISKOLAI ÉNEKKAR

(1846–1951)

Mikor Széchényi 1846-ban híres bejegyzésével („Magyarország rosszul volt, meglehetősen van, jobban lesz”) elkezdette a Nagykönyvtár (akkor Főiskolai Anyakönyvtár) emlékkönyvét, a felvonultatott és megénekeltetett kórusról, a handabandázó karmesterről csúfondároskodott. Az önkényuralom idején roppant hajlékonyan kormányzó püspököt, Szoboszlai Pap Istvánt viszont annyira bámulatba ejtette az európai konzervatóriumokban német ízlésre szokott karvezető, Szotyori Nagy Károly, hogy állandósította újításait. Akkortól kezdve népdalok (népies műdalok) is elhangzottak évente a nagyközönség előtt is megnyitott Odeumban (társalkodások, gyűlések, ünnepélyek számára tervezett aulában, amelyet Péchy Mihály az emeleten tervezett, és az Oratórium sűrű elfoglaltsága miatt a kettévált énekkar ettől kezdve külön engedéllyel próbatermül is használhatott.51 A terem majd csak a két világháború között kapta a Kántusterem elnevezést, amikor lassan a Kántus név is használatossá vált, mint a református iskolákban egykor használt cantus harmonicus magyaros változata). 1846-ban történt meg az Európában már rég megszokott férfikarrá átalakulás, azaz a Maróthi korából örökölt tenorpraxis a fiúgimnáziumba szorult vissza, és végleg elsorvadt. Szotyori abban is úttörő volt, zeneiskola alapítása, orgona- és zongoratanítás, zenetanári működés mellett, hogy alkalmilag vegyes kart is énekeltetett a Nagytemplom karzatán, először felesége gyász istentiszteletén (1871-ben). A hazai vegyes karok sorra alakultak a két világháború között, Kodály iskolájának áldott következményeként, de a Kántus csak mintegy száz évvel később vállalkozott majd erre az újabb átalakulásra. A kezdeményező Szotyori aztán sokféle elfoglaltsága miatt az énekkar vezetéséről is lemondott, és azután az énekkari szabályzatokban (1847, 1861, 1875, 1882) rögzített módon diákvezetők irányították az egyleti és zenei életet, képzésüket magánúton szerezték, nem voltak hivatásosak, hanem rátermettségükkel váltak ki a diákságból.

A jelentős énekkari fordulat ellenére meglehetősen elhomályosult Szotyori emlékezete, viszont a jelenben is él utódaié, Mácsai Sándoré és Szigethy Gyuláé. Az ő működésük folyamán alakult át az énekkar, mára a Főiskolai jelzőt is elhagyva, olyanná, amilyennek jelenünk közönsége ismeri. A kabai születésű Mácsai valósággal karvezetésre termett, ez korán nyilvánvalóvá vált a tanári kar előtt is, mikor az általa alakított és vezetett kis énekegylet működését láthatták. A sok rövid életű diákújság és diáktársaság kialakításában, működése által az ifjúság a fejlettebb társadalmi szokásokat és normákat tanulhatta el. Mácsaira még az egyébként éppen nem nyílt és közlékeny természetű Szotyori is fölfigyelt, és külön foglalkozott vele. Ennek köszönhető, hogy mikor elsőéves teológiai hallgatóként a Főiskolai Énekkar tagja lett Mácsai, már a protocantor tisztségét rá lehetett bízni (betanító, előénekes), mert jól hegedült, zongorázott, gyakorlott volt összhangzattanban és az akkoriban nagyon megszokott átírásokat, átkomponálásokat is rutinosan művelte. Az önálló zenetanári állás évtizedek óta érlelt tervéhez ő vált a legalkalmasabbá, s a történelemben először lett az énekkar főfoglalkozású vezetője (1885-től 1924-ig)52. Magánúton szerezte ő is jártasságát, és lankadatlan önképzéssel állandóan bővítette szakismereteit, de nem volt okleveles szakember. Jól képzett teológusként sem vállalkozott külföldi tanulmányútra, noha ennek egyházzeneileg is kecsegtető távlatai lehettek volna. Visszahúzódó természete mellett az ifjúsági egylet által fél évszázada gyűjtött önálló tanszéki pénzalap is igényelte azonnali alkalmazását. Így is meghatározó egyénisége volt sok új, később is előremutató törekvésnek. A dalosmozgalom terjedt, és a helyi zenei életet is több kisebb-nagyobb egylet jellemezte, ezek között Debrecen híres iskolája sem pótolhatta a több százados európai zenei művelődés kincseit, a katedrálisok énekiskoláiban kialakított technikai eszköztárat, és a társadalmi ízlés fejlettségét. A kiegyezés korának sok egyéb terhe nem engedte, hogy szélesbedjenek a kezdeményezések alapjai. A hagyományok őrzését viszont a szeretettel művelt ösztönös muzsikálás segítette és könnyítette. Tartós maradt az Öreg Debreceni Énekeskönyv hatása, akkor is tovább használták és ajándékozták, mikor már hivatalosan az új volt elfogadott (az 1806. évi). A diákénekkar hagyományához így természetesen kapcsolódott – Mátrai Gábor kiadványa, a Hoffgreffénekeskönyv dallamai53. Mácsai nemes konzervativizmusa a szabadságharc egykori fővárosában kedvezett ezek élesztésének, s természetes volt, hogy állandóan műsoron szerepelt Bocskai éneke, és Farkas Andrásé (Jersze emlékezzünk, 1558). Pedig a melodiáriumok világában éppen ez a réteg volt a legvékonyabb, s Szotyori német ízlésű kortársai sem érdemük szerint becsülték ezeket. A Pálóczi Horváth gyűjteményében elkezdődött népdalföljegyzések, Csokonainak a puttonos leány énekére is figyelmeztető nézeteit, s a Debreceni Grammatika népnyelvet és költészetet tisztelő felfogását folytatta Mácsai, mikor a megszokott egyvelegekbe már valóságos népdalokat is bedolgozott és szerzőségét elhallgatva, ezek feldolgozását gyakran énekeltette. Ezek az általános zenei értékek nem menthették meg az énekkart a Liedertafel-stílus szokásaitól. A századforduló kiszállásain, a vidéki templomi hangversenyek éjszakáján természetesnek vélték a bálozást, pohárköszöntőket, evést-ivást és elmaradhatatlan mulatozást a példás vendégszeretettel fogadó gyülekezetek. A bevételek jótékony célúak voltak, kottára, hangszerekre másként nem is gyűjthetett az ifjúság. A daltestvériségben aztán a musica sacra másodrangúvá vált, az igényesebb muzsikálás háttérbe szorult a társadalmi ünnepségek, mozgalmi célok mellett. Amennyi Goudimel, Swelinck, Purcell és kortársaik (leginkább átírt) harmóniáiból a kor műsoraiban helyet kaphatott, általában nélkülözte a hű megszólaltatást. Az eklektikus ízlés nem csupán átírva, hanem zeneileg is átértelmezve tudta csak befogadni a régi muzsikát. S az olyan mellékhajtások sem hiányoztak, mint pl. Schubert valamelyik vonósnégyesének, vagy éppen Beethoven lassú hangszeres tételeinek alkalmi költők szövegével társítása, és potpouriba illesztett megszólaltatása. E sajátosan mostoha környezetben Mácsai igényessége, gondos felkészülése, és a biztos szólamtudás állandó megkövetelése mégis az átlag fölé emelte az énekkart. A legtöbb énekes nem vált kottaértővé, hanem besulykolással, hallásból ismerte meg az előadott műveket. Ezt következetesen, szólóztatással ellenőrizte Mácsai; s amilyen gonddal javítgatott maga és mások szerzeményein, olyan aprólékosan vigyázott a pontos dinamikai árnyalásra, kidolgozott megszólaltatásra. A megmaradt partitúrák töredékein számos jelölés, módosítás fekete és piros irónos bejegyzés található. Elfoglaltságai és zenetanári túlterheltsége közepette is szakított időt arra, hogy munkásénekkarok, dalárdák alapításával és vezetésével járuljon hozzá a társas muzsikálás szépségeinek és a zenei művelődés terjesztésének helyi lehetőségeihez. Nélküle nem jött volna létre a máig működő vagongyári énekkar. A fejlődés szintjét több diadalmas felvidéki és külföldi körút mutatta.

Az énekkar kottatárát az Apollo füzetei, kórusmozgalmi újdonságok, Ivánka Sámuel kiadványai mellett saját alkotásaival is bővítette, valamint az egyházkerület hivatalos lapjában évente meghirdetett pályázat által a jobb kortársi alkotásokkal is. Mindez jól szervezett, történeti értékű kottatárat nem pótolhatott, de a korabeli lehetőségek szintjén a tájékozódást és az énekkar napi érdekeit jól szolgálta. Mácsai neve az egykori közvéleményben leginkább Csokonai dalaival forrott össze. Ezt magyarázza a helyi hagyományba kapcsolódás, és az önképzőköri rendezvényekkel való állandó kapcsolat. Magától értetődő volt még a Mácsai halála utáni évtizedekben is, hogy néhány összeverődött énekkari tag már fújta a Csikóbőrös kulacshoz vagy a Reményhez szóló ódát. E néhány dal elnyúzottságában is jelkép maradt. Mikor irodalmi fórummá, Németh László, Móricz Zsigmond, Kodolányi János, Kardos Albert, Juhász Géza és társaik nagyságrendjéhez illő témák megszólaltatásának keretévé vált a belkörű Csokonai-kultusz, a Csokonai Kör megalakulta révén, az ünnepi alkalmakon a Főiskolai Énekkarnak is hagyományosan énekelnie kellett. Szerzője nevével csak a Könyves Tóth Kálmán versére önállóan készített alkotás, a Bocskai éneke (1906) volt ismeretes. Oláh Gábor tisztelgő verse így fogalmazza meg Mácsai hatását :

Az öreg Kollégium orgonája
Még most is egy ország csodája,
Itt minden síp egy-egy diák.
Azért zokognak, sírnak és nevetnek
Eleven szaván bús vagy víg életnek
Az itt termett melódiák...

Két évtizeddel későbbi versében a galambősz mestert így siratta el:

Jobb kezed mért nem mozdul meg, ott, ahol
A mulandóság hárfáján
Árva sorsunk angyalának bús nótája fáj, dalol?

A közvélemény hangját formálták míves költészetté az ilyen sorok, sajnos, az énekkar és a karmester számára a hozzáértő minősítést azonban nem pótolhatták, az értő hallgatóságot, a rangos egyházzene igénylését sem.54

A harmincas évek még fokozták a férfikar több évtizede terjedt jó hírét, bár az európai kórusművészet kívánalmai és akkori szintje értelmében csak a szegényes körülmények miatt kiemelkedő ez a teljesítmény. A dicséretes működés eredményei mellett változatlan maradt az egyháztársadalmi környezet, amelyben nem volt a művelődés és az értelmiségi élet természetes velejárója az otthoni és együttesbeli muzsikálás, sem pedig a zenei jártasság. A két világháború között az egyházzenei és gyülekezeti élet mindenesének, a rosszul fizetett és minden mással agyonterhelt kántortanítónak csupán zenei alapképzést adhatott meg a gyakorlatban az akkori református tanítóképzés. A magánúton tanulók és kiváló képességűek is ritkán jutottak többre kétes értékű naturalizmusnál, vagy szerény alapszintnél. A negyedszázados késéssel kiadott énekeskönyv (1921) mintegy szentesítette a rossz népegyházi gyakorlatot, a teológiai árapály és az egyházi vezetésben eluralkodott maradiság a provinciális ízléstelenséget kálvinizmusnak tekintette, és a korábbi magyar századok protestáns énekhagyományát megszakította, megtizedelte. Az ébredési mozgalmak viszont sekélyes, idegen énekeket tanultak el, sikerületlen fordításban, zenei igénytelenségben. A gyülekezet fokozatosan leszokott a zsoltározásról, egyházzenei anyanyelvét elvesztette, elidegenült a fajsúlyosabb egyházzenétől, és a régi magyar énekek bibliás-református világától. Egyházunk történetének első hivatalos ágendája (1927) keveset hasznosított a nemzetközi teológiai erőfeszítésekből, egyházzeneileg semmit. Teljesen negatív: az egyszólamúnál igényesebb orgona-előjátékot is megtiltja, nemcsak mindenféle hangszeres istentiszteleti elemet, sőt még az ünnepi istentiszteletekről is szigorúan kizárja az alkalmi karéneket. Foglalkozik viszont a vallásos estélyek kérdésével, ahol a tilalom általában nem érvényesül.

Ebben az egyházzenei és egyháztársadalmi felfogásban az európai egyházzenéhez viszonyított szerény énekkari teljesítmény is rendkívül értékes. Viszont a társadalmi fejlettséghez és a vidékiség eluralkodásához mérten egyenesen kimagasló példa, hogy a Psalmus Hungaricus éneklésével avatta egyházzeneileg is ünneppé a Kollégium működésének négyszázados fordulóját a debreceni hittudományi kar, és a hazai reformátusság 1938-ban. A tervek szerint maga Kodály Zoltán, a római katolikus szerző vezényelt volna. Ugyancsak Kodály művei hangzottak el a Kollégium udvarán, s az akkor még beüvegezetlen folyosók emeletein tízezer énekes zengte a nagykánont. Annak köszönhető mindez, hogy Debrecenben működött a Bartók és Kodály szellemének dicséretével nem fukarkodó Karácsony Sándor, az egyházon belül egyre terjedt a Keresztyén Ifjúsági Egyesület mozgalma, amely a tábortüzek mellett a genfi zsoltár ritmikus alakjával és valódi magyar népdalokkal ápolta a legjobb hagyományokat, a protestáns nemzetközi és nemzeti szellemet. S Debrecenben volt teológiai tanár Csikesz Sándor, akinek lenyűgöző koncepciója és szervezőereje a nemzetközi rangú ünnepi istentiszteletbe Kecskeméti Vég Mihály 55. zsoltárát iktatta. Ezekben az évtizedekben a református tanítók közül már többen jutottak el magasabb egyházzenei szintre, a protestáns egyházzenei tanszék megnyitása után, s váltak később elismert tanárrá, karvezetővé (mint Czövek Lajos, Gulyás György, Zsadon Antal). Lelkészek közül is többen szereztek zenei oklevelet, mint Árokháty Béla és Vikár Sándor. Ebben a környezetben egyre természetesebb lett, hogy az új és régi felé egyaránt figyelemmel fordultak az énekkarok és karvezetők. Ilyen karvezető vált Szigethy Gyulából, akinek a Főiskolai Énekkar Mácsai örökségének folytatását és továbbfejlesztését köszönheti.

Úgy került Mácsai örökébe Szigethy Gyula55, hogy falusi tanítójától megtanult szolmizálni, majd az énekkari átírásban, szólamtanításban többéves gyakorlata volt másodéves teológus korára, mikor ideiglenes megbízatással praesesként kellett működnie. Olyan sikerrel töltötte próbaévét, hogy Árokháty Bélával szemben nagy szótöbbséggel őt választották meg tanárnak. Ő lett az énekkar első vezetője, akinek zenetanári oklevele is volt a lelkészi diploma mellett. Csaknem félszázadon át gyarapította a kottatárat, maga műveivel és átirataival is, közben mesteréhez hasonlóan több munkásénekkar vezetője, gimnáziumi, majd tanítóképzős tanár is volt. Áldozatosan szolgáló élete folyamán nem sikerült változtatnia sok kedvezőtlen megszokáson. A kiszállásokhoz változatlanul hozzátartozott az eszem-iszom. Műsorválasztásra, hangképzésre, helyi próbák biztosítására a hozzáértetlen és nemtörődöm szervezés nem ügyelt. Továbbra sem létezett egyházzenei figyelő, igazi bírálat. Ha írtak valamit a korabeli lapok az énekkar fellépéseiről, legtöbbször érdemlegeset nem mondottak, azt sem tudjuk meg, hogy mit énekeltek, a fellengzős jelzőkből azt sem, hogy hogyan. Ez a kor azon sem ütközött meg, hogy az ünnepi beszédeket, köszöntőket, a résztvevők és adakozók névsorát kinyomtatták egy-egy orgonaszenteléskor – de az orgonáról megfeledkeztek. Az énekkar önfenntartását változatlanul alapítványi és hangversenyek perselypénzéből begyűlt összegek fedezték; legényelőnyhöz jutottak a tagok, tehát a tanulmányi eredményre alapított sorrendben előbb választhattak legációs helyet, azaz pénzesebb helyre juthattak. Az anyagi előny, a vidéki mulatozás, a „kántus-ivások” jobban vonzottak s motiváltak némelyeket, mintsem az istentiszteleti éneklés fensége, a zsoltározás és a musica sacra nagy alkotásainak tisztelete. Így volt lehetséges, hogy többéves zenekari múlt, sőt odaadó működés dacára sem minden jó adottságú, nótázó vagy ünnepelt szólista és protokántor tanulta meg a zenei írás-olvasást. A csaknem zenei analfabéta lelkész, jogász vagy tanár meglehetősen pallérozatlan, külsőségekben és torz megszokásokban megrekedt ízlést terjesztett tovább. Az énekkari eredmények így még inkább dicséretesek, s az énekkari tevékenységhez a folyamatos muzsikálás által formált személyiségekre való gondviselés éppúgy hozzátartozott, mint a hangképzés. Azok is messze kiemelkedtek a környező társadalom sivárságából, akiket csupán néhány Bach-korál, Csokonai-dal vagy Beethoven-karmű kapcsolt az egyházzenéhez, s élete végéig kísérője maradt a közös éneklés öröme. S ha nem tehetett is semmit Szigethy az ellen a nézet ellen, hogy „mi pedig nem művészeket nevelünk” –, még nyugdíjasként is töretlen lendülettel kért részt az egyházzenei oktatásban, élete utolsó évéig. Az ekkor már mindinkább Kántus néven ismert énekkar műsora a hagyományos vallásos estélyekhez igazodott. Tehát főleg rövid, homofón, időrendben következő művekből épült föl, amelyek az elmaradhatatlan ünnepi beszédekkel és komoly meg víg szavalatokkal váltakoztak, ritkábban szólóénekkel, hegedű- vagy zongoradarabokkal, majd záróműként nagyobb (gyakran zenekari kíséretes) mű is elhangzott. Oratorikus művek, nagyformák, ünnepelt alkotások csak kivételes alkalommal szólaltak meg, mint például a 400 éves jubileumon. A Kántus vezetése mellett Szigethy Gyula is vezette a rövidebb életű énekkarok sorát, s mestere örökébe lépett az Egyetértés munkáskórus karnagyaként is; mindenütt vállalta a népdalok és régi magyar énekek feldolgozását. A szétszóródó kottatár megmentését is neki köszönheti a Kántus a világháború utáni időkben. Neki sikerült ideiglenes énekkart toboroznia a Nemzetgyűlés alkalmaira 1944-ben. Az adománygyűjtő énekes diákok a régi módon járultak hozzá a Kollégium talpra állításához ezekben a válságos években. Az újjászerveződés és a fordulat éve után a Kántus lassan háttérbe szorult, míg a több kórusból (többek között a Református Tanítóképző énekkarából és a Kántusból) verbuválódott, úgynevezett Csenki kórus egyre fényesebb hangversenyeken adta elő Kodály műveit, és a népi együttes énekkarává alakulva nagy lehetőségeket kapott. Több egyházi tanintézet összevonása, beolvadása, megszűnte után új helyzet alakult ki. (1950-ben megszűnt az egyetem hittudományi fakultása, majd a jogi kar is; beolvadt a leánygimnázium, megszűnt a felekezeti tanárképzés stb.) Ebben a helyzetben, mintegy véletlenül, kialakult a ma ismert Kántus. Alkalmilag máskor is, csaknem egy évszázada énekelt együtt a férfikar női karokkal. Most már a koedukált gimnázium, és a teológia nőhallgatói részvételével állandósult az alkalmi társulás, és ettől kezdve ifjúsági vegyes karként énekelt a Kántus. Ez a fordulat, ha csöndesebben történt is, éppoly jelentős, mint Szotyori idején a férfikarrá átalakulás. Ezután már az énekegylet módosított alapszabálya sem lehetett érvényben, de a felügyelő tanári tisztséget továbbra is betöltötték formálisan. Ez a tanárkar felügyeletét jelentette korábban, s voltaképpen az egyházkerületi ellenőrzés lehetősége volt. Ezt a karelnöki tisztséget hosszú időn át példásan töltötte be az ifjúság és az éneklés barátja, Balogh Ferenc. Utódainak működése azonban egyre inkább megnyitó szavakra vagy záró áhítatra korlátozódott; végül a kerületi vagy főigazgatói hivatal intézte adminisztratív úton a Kántus kormányzását, és újabb érvényes szabályzat, működési vagy önkormányzati rend nem jött létre. Szigethy áldott emlékű vezetésének utolsó éveiben a Kántus teljesen elszürkült dicsőséges múltjához képest.56 Megújulást ígért az 1948-ban megjelent, s azóta használatos énekeskönyv az eredeti, ritmikus zsoltáréneklés, valamint a régi magyar énekek és a nemzetközi protestáns énekkincs szempontjából, elvárható volt a sokkal igényesebb gyülekezeti éneklés, és kínálkozott az erre építhető sokkal gazdagabb és színesebb kórusirodalom, kórusmozgalom is. Ennek keretei között a Kántus és az új szellemben fölnövekedett egyházzenei nemzedékek megtalálhatták volna helyüket. Az ötvenes évek azonban egyre szűkítették az egyházi kereteket, az ígéretes folyamat elakadt, végül már az ünnepélyes évzáró hangverseny is csak belkörűleg, nem a gyülekezeti istentiszteleten, hanem csak rövid dísztermi áhítat keretében történt, és még a rutinszerű temetési énekkar összeszedése sem sikerült gondok nélkül. A kiutat a kerület vezetősége úgy kereste, hogy a nyugalomba vonult karvezető feladatát egy időre a nagytemplomi orgonista-lelkész, Sepsy Károly vállára terhelte. A föllendülés azonban csak később következhetett, mikor a friss zeneakadémiai diplomával munkába állt Berkesi Sándor lett a Kántus karnagya, 1967-ben, aztán Karasszon Dezső művésztanár orgonistája 1976-ban.


V. A KÁNTUS JELENE

A Kollégium, mint egyedülálló magyar református ...

V. A KÁNTUS JELENE

A Kollégium, mint egyedülálló magyar református iskolakomplexum diákjainak összetétele sokat változott a korábbi állapotokhoz képest. Nem voltak tovább a teológusokkal együtt lakó bölcsészek és orvostanhallgatók, a felsőéves teológiai hallgatókat éppen akkor, mikor gyakorlott énekessé válhattak volna, lelkészhiány pótlására küldte gyülekezetbe az egyházkerület. Gimnazista hangokra nem lehet alapozni távlati fejlesztést. A diákkarok elkerülhetetlen gondja, a gyakori fluktuáció így még súlyosabban érvényesült. Tehát igen körültekintő és évtizedes távlatban mért neveléssel lehet csupán olyan feltételeket kialakítani, ahol a mesterségbelileg igényes, teljes beleéléssel és sajátos színekkel énekelt műsorok képviselik az európai egyházzene és a kollégiumi tisztes hagyományok folytatását. A Kántus fejlődésével párhuzamosan bővültek a szakmai kapcsolatok is, a gyülekezeti kántorképzéssel, s az egyetlen református gimnáziumi énektanításhoz, zeneoktatáshoz kapcsolódó szálak révén is egyre tágult az élő érdeklődés a Kántus iránt, mégis csak ritka alkalmakra sikerült megteremteni az egyházzenei nagyformák megszólaltatásához nélkülözhetetlen apparátust, és ezzel még nem járt együtt az értő közönség kialakulása, mert az éneklő Magyarországhoz ma sem vagyunk közelebb, mint az első világháború után, ezért az egyházzeneileg átalakuló egyháztársadalmi háttér is csak vágyálom.

Az utóbbi két évtized sikersorozata tehát a mostoha körülmények dacára következett el. Ez a fejlődés 1969 óta töretlen. Már 1967-ben, az 1567. évi alkotmányozó debreceni zsinat emlékünnepén (a II. Helvét Hitvallás hivatalos elfogadása, voltaképpen a református egyház megformálódása) föltűnt a minőségi előrelépés, de ezt még a rendkívüli alkalom által ösztönzött egyszeri teljesítménynek gondol-hatjuk. 1971-től aztán az Országos Diáknapok rendezvényein, az Éneklő Ifjúság, a Kóruspódium rendezvényein egymás után kapta az arany fokozatot, nagydíjat, emlékplakettet. Egyidejűleg szaporodtak a különféle rendezvényekre szóló meghívások (Budapest, Történeti Múzeum, Nemzeti Galéria, Kodály centenárium, Kós Károly centenárium, megnyitók, Népdalkórusok stb.) 1975-től egyre gyakoribbak a külföldi körutak, a 80-as években előbb hazai kórusversenyen, majd az eredményes szereplés után, mint hazánkat képviselő kórus, angliai nemzetközi versenyen részvétel, és első helyezés.57

1964/65 óta, amikor a Kántust kritikus állapotából határozatokkal és zeneileg működésre képtelen bizottságokkal próbálták életre kelteni, alig másfél évtized telt el, s előbb vegyes kari kategóriában kiemelt hangversenykórus minősítést kapott az együttes (1984), majd ugyanabban az évben I. díjat is nyert az ifjúsági kórusok kategóriájában (Middlesbrough, Anglia), azaz nemzetközileg jegyzett szintre jutott el. Eközben több szakmai elismerést kapott, mint a megelőző évszázad során, amikortól belekapcsolódott a hazai kórusmozgalomba, és találkozókon, kórusversenyeken is részt vett, alkalmilag (főleg a Kollégium négyszázados fennállásának ünneplése alkalmával) a rádióban is szerepelt. Működésének elismerését jelzik a külföldi meghívások. (1975: Ausztria, 1980 és 1985: NDK, 1975, 1979, 1981, 1986: NSZK, 1983: Jugoszlávia, 1985: Hollandia, 1986: USA, Kanada, 1987: Svájc). A bírálatok általában kiemelik, hogy az életkorhoz képest meglepő a hangzásbeli hajlékonyság, a kiegyensúlyozott szólamok egysége, a tisztán intonált hangzatok, mozgékony, dinamikailag igen széles skála jellemzi előadását, de főként az, hogy a megszólaltatás a legkülönbözőbb korú, stílusú és hangulatú művekhez igazodik, a műsor felépítése szerves és tudatos, az előadásra pedig mindenkor rányomja bélyegét az átélés, a tartalommal azonosulás. Az évi húsz-harminc gyülekezeti kiszállás, ünnepségeken, temetéseken, állami rendezvényeken éneklés mellett évente rádió-, vagy lemezfölvételre is képes volt készülni az énekkar, emellett több mint egy tucat nagyobb mű ősbemutatóját vagy magyarországi bemutatóját vállalta (pl. Vass Lajos: Furor bestiae, Händel: János passio, Duruflé: Requiem). Érthető, ha a hazai zeneszerzők egész sora, elsősorban a Kodály iskolájának képviselői, írtak és dedikáltak közel félszáz kórusművet, oratóriumot a Kántusnak, amelyek bemutatása a nevesebb hangversenyeken történt.58

A sikersorozatnak az a közvetlen oka, hogy felnövekedett egy újabb nemzedék, amely már a gimnáziumi évek során számottevő törzstagként énekelt a Kántusban, majd teológus évei alatt, mivel közben az exmissio megszűnt, olyan magot alkothatott, amelyre távlati kórusmunka alapozódhat. Ezzel adott a lelki egység is, és az éneklés egyik régi követelménye, hogy csak évekig együtt éneklő közösség képes igényes muzsikálásra. Hozzájárult természetesen a találékony és szívós szakmai munka, valamint az öntevékenység, amely a fiatalabb és idősebb diákok közül összefogta a rátermetteket, és bár nem léteznek alapszabályok, a régi kollégiumi nevelés hagyományai is csupán nyomokban maradtak, az együttes élmények mintegy újrateremtették azt a légkört, ahol méltán szólalhatnak meg az egyházzenei alkotások. A Kántus történetének legjellemzőbb sajátosságai egészen a múlt század közepéig a magyar református istentisztelettel kapcsolódtak. Az előadás fegyelmezettségétől a műsorválasztásig ma is hitvallás a Kántus működése, s a zene hatásának calvini tétele értelmében a diákság fejlődő személyiségére valóban döntő érvényű. A sikerektől függetlenül is a Kántus képviseli leginkább jellegzetesen és színvonalasan azt, amit a Debreceni Református Kollégium szellemi kisugárzásának mondhatunk.

A jelen és jövő igyekezete arra irányul, hogy a kortárs egyházzenei alkotások, az európai egyházzene századai soha ne hiányozzanak a repertoire tágabb köréből. A Kántus azonban a magyar református örökség élesztésére is törekszik, a magyar nyelvű gregorián, a psalmodia, a debreceni énekeskönyv himnuszai, valamint a Maróthi hármóniás zsoltárai ezért szólnak folyamatosan. Ennek jegyében készült a Magyar zsoltárok című lemez (1977), majd Gárdonyi Zoltán bibliai zsoltárkórusainak és orgonaműveinek felvétele (1985), és a még meg nem jelent Régi protestáns énekek.

Fekete Csaba


JEGYZETEK

JEGYZETEK......

JEGYZETEK
1.RMNy 353 RMK I 658 (vö. még RMNy 160); a református istentiszteleti hely fogalmára I. Csikesz Sándor: Tanulmányok 4. k. Debrecen 1933.; az istentiszteleti múlt összefoglalására Benedek Sándor: A Magyarországi Református Egyház istentiszteletének múltja, Őrsziget 1971. (az énekléssel kapcsolatos adatai jórészt elavultak).
2.A hazai protestáns énekeskönyvek történetének áttekintése: Régi Magyar Dallamok Tára (a továbbiakban RMDT) I. és II. bevezetője; korábban Csomasz Tóth Kálmán: Magyar református gyülekezeti éneklés, Bp. 1950.; vö. még RMNy 640 886.
3.RMNy 1306 és 1307; Bán Imre: Eszmék és stílusok... c. kötetében található egyedül a kötetről elemzés, de az énekekre külön tekintet nélkül. Egész sor énekeskönyvet ajánlottak Károlyi Zsuzsánnának, pl. Fileki János, Versmarti Gáspár debreceni diákok verseit RMNy 1498; valószínűleg énekelték a prédikációba iktatott Óh te ékes alak, világító ablak és Szerelmes báránya, szentül élt leánya kezdetű verseket is.
4.Debreceni Szappanos János éneke az RMDT I. 85 és II. 173 állítása dacára nem lehet Dávid Ferenc dallama, az RMNy 160 megtalálása óta bizonyos, hogy a szövegvers is Huszár Gáltól, s nem Dávidtól való, vö. RMKT I. (XVII. sz.) 64. sz.
5.RMNy 832, vö. Csomasz Tóth Kálmán elemzését, ZTT I.
6.A verscsinálásról közönségesen, Csokonai Vitéz Mihály Minden munkája, kiad. Vargha Balázs, 31981 II. 288; – ugyanott Szilágyi Tönkő Márton versének kezdetét is idézi.
7.Deliberauit etia(m) vt ad Cadauer vel fünij Scholasticij aliduij ad sepelliend(um) foras ad cemeteriu(m) expediunt e(um) cantilenis M(a)g(iste)r Scolae su(m) Scolastic(orum) yüuentu(m) h(abe)nt d(enarium) XVI, mediu(m) p(ar)tem d(enarium) XVJ Ludi M(a)g(iste)r media(m) partem in vsu(m) orphan(orum) Scolasticor(um) cedant qui nullu(m) subsidiu(m) h(abeu)nt hic. HBmL IV. A 1011/a. 1. k. 633; Szücs István nyomán szokás említeni, a szöveget eddig senki nem közölte.
8.Quod D(omin)um Rector Scholae, vel salte(m) scholastici cum Pueris, aut in toto, aut p(ar)tim, post defunctu(m) alique(m), ex Scholae p&ro) aliquos Euocarj contegerit, ac ad Hortem supulture deduci contegerit, Juxta more(m) oppidij ex Ceremonijs consuet(udinis) mortui deducuntur sed Merces Rector aute(m) Scholae deum Euocantur ad deducens tenentem eos emittere. HBmL IV. A. 1011/a. 3. k. 170. Vö. Ecsedi István: Kántálás Debrecenben. Népünk és Nyelvünk 1933.
9.A debreceni énekeskönyvekben bizonyos kiadások még a XVIII. század végén is csak ad notam jelzéseket tartalmaztak a hymnusok dallama helyén, a korábbinál sokkal több utalást tartalmazva; az azonos mértékű dallamok válogatására mintaszerűek Szabó Géza, Bogáti Fazekas Miklós és Balassa Bálint kiadásai.
10.Gyász versek, mellyeket Bökönyi Bek Pál utolsó tisztességtétele megadásakor énekelt a debreczeni ref. collegium hármóniás karja... Debrecen 1827, jelzete B 2450, már tartalmazta ezt a halottas éneket, esetleg még XVIII. századi a szövege.
11.Crüger dallamát 1. a mellékletben; Kálmán Farkas értékeléséhez vö. a Bélyei, Óvári és Spáczai graduál irodalmát.
12.Szotyori (1821–1897) munkája. Templomi és halotti karénekes könyv magyarországi reformátusok számára, négy ízben jelent meg, 1859., 1872., 1887. és 1894. évben; értékelése: Egyháztörténet 1959, 253–254.
13.RMNy 160, facs. BHA 12, Borsa Gedeon tanulmányával, a dallamokat értékelte Csomasz Tóth Kálmán, Magyar Zene 1982.
14.RMNy 160 d5 inditsátoc az orgonat nagy zengesuel (Ps 33,3 – bene psallite in vociferatione!); a 3. vers (in cithara in psalterio decem cordatum psallite illi) magyarítása: diczeresnec mindenféle eszközét inditsátoc.
15.RMK I 1220a; RMK I 1183 (dallamközléssel, kéziratos forrásra hivatkozás nélkül) a későbbi változatról ezt mondja: Más-képpen így is Énekelhetni.
16.Geleji előszavának kiadása MPEIF 1876. 256–273., 304–317.; Melius vélekedésének egyik legfontosabb dokumentuma RMNy 181 22. pont.
17.RMNy 1334 ajánlása (l. Régi Magyar Költők Tára, XVII. sz. 6. köt. 500–503); Keresztesi József Magyarország polgári és egyházi közéletéből a XVIII. század végén... Bp. 1882.
18.RMNy 886 (később a lőcsei kiadások ismétlik, még az Zöngedező mennyei kar és az Új zengedező mennyei kar címlapja is!)
19.Az 1547-ben kinyomtatott dallam (140. genfi zsoltár) a f.111a vö. RMDT I 167.
20.RMK II 1398
21.RMK I 1556
22.Szabolcsi Bence: A XVIII. század magyar kollégiumi zenéje. Zenei Szemle III–IV. (1929) 81–181, később különlenyomatban és összkiadásban többször; újabb részletek a középkori hazai zenetanításról Mezey László: Deákság és Európa, Bp. 1979.
23.RMNy 962
24.Csak 1709-től maradtak meg az Acta Sedis Scholastica kötetei, (TtREL II. 10.a) az 1650-ben megszüntetett Senatus Scholasticus irományai nem maradtak meg.
25.Az eredeti és Thury Etele 1908. nyomán az 1625 előtti kántorok (zárójelben a subscriptio évszáma, ha van más évszám, az a tisztségviselés évét jelenti): (1589) Benedictus Szkárosi, cantor, – (1590) Stephanus Laskói, cantor, – (1590) Petrus P. Bekesi, cantor et contrascriba. Obiit Heidelbergae 1604. – (1591) Michael Pathai, cantor. – (1592) Johannes Kecskemethi, cantor. 1603. – (1593) Matthaeus Marjalaki, decanus et cantor, – (1596) Samuel Vásárhelyi, decanus, et cantor, 25. Octobris, et senior 1604. – (1603) Martinus Korodi. 12. Februarii Decanus, cantor, contrascriba 29. Febr. 1607 – Laurentius Mediomontanus. 27. maii. Cantor. – Petrus Borzási. 11. Nov. Cantor et contrascriba. – (1605) Johannes Thuri, 16. Oct. Collaborator et cantor. Obiit Varadini 1632. – (1607) Thomas Pataki. 17. Augusti. Decanus, cantor. – (1608) Stephanus Fegyverneki. 13. Sept. Cantor. – Georgius Szigethi 4. Nov. Cantor. 1617. – (1609) Johannes Thsanadi. Cantor. – Matthias Szikszai. 2. Martii. Cantor 1614. et tandem senior 1615. 11. Apr. – (1610) Thomas kokényesdi. 20. Sept. Cantor et senior 1617. – (1611) Johannes Jánki. 20. Aug. Cantor tandem senior 1620, die 3. Aug. – (1613) Balthasar Miskolczi 16. Mart. Cantor. Stephanus Miskolczi. 12. Mai. Cantor. – (1615) Michael Küküllővári. 10. Jul. Cantor 1618. – (1617) Martinus Szilahi, cantor, 5. nov. – (1618) Valentinus Homonnai. 15. Sept. Cantor. – (1619) Nicolaus B. Szölösi. 26. Apr. Cantor, obiit Némethini in officio rectoratus. – (1624) Casparus Veresmarti. 26. Nov. Cantor. Contrasciba, tandemque senior 1631, promotus Germaniam 1632. – E hiányos névsor is mutatja a cantori tisztség rangsorolását. A XV–XVIII. század második felében 5–8 cantor aláírása található az elszámolásokon; a temetésekkel kapcsolatban általában ketten irányították közülük a 6-6 (esetenként még több) szegénydiák temetésre járását; a mendikánsok közül választott énekes diákok hiányos felsorolását helyenként megtaláljuk a Diarium famulorum köteteiben (TtREL II. 16.b.), a harmóniás énekesekről azonban semmi irat nem maradt.
26.Nagy Sándor 1938, összegzi, Békefi Remig és Szücs István nyomán.
27.A házi éneklésre vö. RMDT I. 82 jegyzeteit; a megnevezett énekeskönyvek; RMNy 108, 351, 513 (Facs. kiad. BHA 7, 5, 6); zenei elemzés és dallamok: ITK 1931 423–444; a hazai zenei élet hagyományaira vö. Bárdos Kornél városmonográfiáit & Szigethy Milián orgonatörténeti sorozatát, továbbá ZTT II; Kodály Zoltán – Gyulai Ágost: Arany János népdalgyűjtése, Bp. 1952; Ötödfélszáz énekek, Bp. 1953.; Bartha Dénes: A XVIII. század magyar dallamai, Bp. 1935.
28.A korábbi állításokkal ellentétben ismerünk Maróthi könyvtárából zenei könyvet, ez Johann Matthaeson (1681–1764): Exemplarische Organistenprobe Grosse Generalbass-Schule... 2. Aufl. Hamburg 1731, jelzete A 284; bejegyzése: Georg. Marothi A. C. N. M DCC XXXX. A következő, 1741. évtől a könyvtárban volt, tehát a gyakorlókönyvet nem is tartotta magánál Maróthi. – A korábbi irodalom összegzése Csomasz Tóth Kálmán 1978.
29.Calvin újabb zenei értékelését 1. RGG és Grov’s Dictionary of Music; az 1543-as énekeskönyv előszavát közölte Árokháty Béla a jugoszláviai énekeskönyvben (Szabadka 1939); Maróthi és az istentiszteleti éneklés régibb értékelésére tanulságos Bod Péter Athenásának néhány sora (Szeben 1766. 166–167.).
30.Vö. Leitourgia IV. k. Oscar Söhngen: Theologie der Musik, Kassel 1967.; Uő: Die Musikanschauen d. Reformatoren u.d. ma. Musiktheologie Musa-Mesn-Musici, Leipzig 1969.
31.Az életkorokra vö. Makkai László: Debrecen I. 215. jegyzet.
32.Varjast (kéziratos tanulmányra hivatkozva) értékeli Csomasz Tóth Kálmán Maróthi monográfiája, Bp. 1978. 73–88.
33.Csomasz Tóth Kálmán ezeket a sajátosságokat nem veszi figyelembe, holott már Orbán József munkája óta köztudottak (A sárospataki énekkar története, Sárospatak 1882.).
34.MKsz 1927.; Csomasz Tóth Kálmán már figyelembe veszi, hogy Apáczai egy évszázaddal megelőzte Maróthit, Maróthi azonban az Encyclopaediát és zenei forrásait (Alstedet) nem ismerte.
35.Csomasz Tóth Kálmán Maróthi monográfiájának 23–24. ábrája mutatja a sokvonalas rendszert; némileg retusált átírásban, mai énekkar számára Barsi Ernő adott ki válogatást belőlük, vö. Barsi Ernő – Szabó Ernő: A pataki kollégium zenei krónikája. Bp. 1984.
36.Murányi Róbert Árpád: Pap Mihály melodiáriuma. Bp. 1969. ZTT II.
37.Stoll 320., kiadatlan; egy zsoltára a mellékletben; több, egészen közismert zsoltárt nem tartalmaz.
38.Vö. újabban: A debreceni színészet története... Debrecen 1976, 21.
39.Sőrés János: Szent-Mihály község története. Debrecen 1887. 164sk, 2. röv. kiad. Debrecen 1987, 28.
40.Johann Joachim Quantz: Versuch einer Anweisung die Flöte traversiere zu spielen, Berlin 1752,jelzete A 286.
41.Johann Gottfried Walther: Musicalisches Lexicon oder Musicalische Bibliothec... 2. Aufl. Leipzig 1732, jelzete A 283; 1768-tól magyar diák használta, akinek neve ismeretlen, Budaié volt 1788-tól.
42.TtREL 31.a. 3.k. tartalmazza az utalást; a hangszer szállítását tanúsító számla az átrendezések óta lappang; a hangszer őrzési helye TtREL II. 12.g. 1. szerint a könyvtár.
43.Vö. Rácz Károly vitacikkét, Figyelmező 1873 14–15.
44.Karasszon Dezső: Csokonai kántustörténeti fontosságú költeménye... Gimn. Ért. 1982/83–1983/84. 117–122.
45.A TtREL anyagában megmaradt a szerződés, a homlokzat vázrajza, a diszpozíció, 1. a mellékletben.
46.Az 1800-as évek elején több környékbeli község orgonaállítása miatt állandóan visszatérő kérdés lett a képzés és az engedélyezés; Golopon már 1716-tól volt szíjhúzós, hátuljátszós pozitív.
47.Egyháztörténet 1959, 242–267.
48.Kéziratból idézi Faragó Bálint: A mezőtúri ref. egyház története... 1927.
49.Megemlíti Sőrés idézett munkája is (1. a 39. jegyzetet); a 400 példányban kinyomtatott füzetből a Nagykönyvtárban ma is négy van (A 482/a. 12 A 482/b. 5 A 479/36 és B 1450 jelzettel); a korábbi állítások szerint a melódiáriumokban csak piano jelölés, forte soha nem volt használatos.
50.Rendi az isteni tiszteletnek... [1817], jelzete B 3137; Énekek, melyek a pesti reform, templom felszenteltetése alkalmatosságával, a debreczeni helv. vallástételt tartó Collegium éneklő karja által ...elmondatnak, Debrecen 1830, jelzete B 1737; a hasonló aprónyomtatványok, ha egyáltalán megmaradtak és azonosíthatók, eddig zenetörténeti érdeklődést nem keltettek.
51.A Kántus történetét emlékünnepre (adományozók tiszteletére) készített beszédei anyagát gyűjtve, majd adattári rendszerű munkájában foglalkozott; az Odeum használatát is ő írta meg először (47, 120).
52.Az énekkar történetének forrásai alapján (jegyzőkönyvek TtREL II. 24.c.) először Balogh Ferenc foglalta össze a legfontosabb adatokat (90–92, 358–362, 638–663), ennek alapján született az egyetlen kismonográfia, Nagy Sándoré (1. a 28. jegyzetben Csomasz Tóth Kálmán munkáját is): A debreceni református főiskolai énekkar (Kántus) 1739–1938, Hajdúhadház 1938; helyszűkében itt a további részletek elmaradnak; a jegyzőkönyvek és egyéb adatok mellett a következő kéziratos tanulmányok eredményeinek összefoglalása olvasható e lapokon: Fekete Csaba–Karasszon Dezső: A debreceni Kántus története Mácsai haláláig. Vázlatok és előtanulmányok a Debreceni Református Kollégium zenei hagyományainak értékeléséhez. Debrecen 1982. (A kottatár, illetve az 1843–1924 közötti kiszállások jegyzékével). Fekete Csaba: A sárospataki és debreceni Kántus története a XVIII–XIX. század határán. A melodiáriumok tipológiája és stílusjegyei. Debrecen 1984. Kézirat. – Újabb áttekintés Dobszay László: Magyar zenetörténet, Bp. 1984.; Szabó Helga: Énekes iskolák 2. A Debreceni Kollégiumi Kántus 1739–1986. Az ének-zene Tanítása XXX(1987)71–79.
53.Történeti, bibliai és gunyoros magyar énekek dallamai, Bp. 1859.; vö. Várnai Péter: Egy magyar muzsikus a reformkorban... ZTT II. 231–295.
54.S. Szabó József: Mácsai Sándor emlékezete, Debrecen 1924.; Nyakas László: Mácsay Sándor a munkások karnagya, Hajdú-Bihar megyei Napló 1974: vö. az 52. jegyzetet is.
55.Szigethy Gyula emlékeit megírni nem óhajtotta; interjút készített vele kitüntetésekor Bakó Endre; műveinek jegyzékét összeállította ifj. Fekete Károly, Debrecen 1986, vö. Uő: Ének- és zeneoktatás a Debreceni Református Gimnáziumban 1873/74 és 1948/49 között, Gimn. Ért. 1986, 111–136.
56.Kántus Tanácsadó Testület megalakítása volt egy 1965. január 23-án létrejött operatív bizottságnak a javaslata, ez azonban soha nem működött. Fölvetették, hogy gyülekezeti segítségre, felnőtt énekesekre is szükség van, mert az örökös újrakezdés miatt számottevő repertoár kialakítása lehetetlen, és a folyamatosság sincs biztosítva, a megfelelően érett hanganyag is hiányzik az ifjúsági énekesek miatt. Az ilyen, s hasonló bizottságok azért nem működhettek, mert a tagok jó része sem zeneértő, sem zenekedvelő nem volt. – Hivatalosan megállapított, vagy jóváhagyott működési és szervezeti szabályzat azóta sincsen. A karnagy által kialakított szokás szerint ma az ifjúság saját soraiból választja meg a szólamvezetőt és helyettesét, mellettük egy-egy közös képviselő, alkalmi felelősök s a kántusjegyző (aki évek óta ugyanaz, a gimnázium előadója, okleveles lelkésznő és aktív kántustag), valamint a zenei vezetők részvételével hetente megbeszélés, alkalmilag külön összejövetel segít a szervezési gondokon. Hétfő, szerda, péntek este 1/2 8–9 között vannak próbák, a rendkívüli alkalmak idején esetleg hét végén és vasárnap is. Repertoire, félévi program, a bővebb és szűkebb keret megállapítása előzetes megbeszélés szerint történik. A tagság szélesebb kerete 90–140 között ingadozik, a versenyekre, különleges feladatokra a leggyakorlottabb 40–60 fős keret hivatott, akiket a próbaéneklések alapján szintén a szűkebb vezető testület választ ki.
57.Az énekkar gimnáziumi része kilencszer kapta meg az Országos Diáknapok rendezvényein az arany fokozatot (1971, 1973, 1975, 1977, 1979, 1981, 1983, 1985, 1987); Kétszer-kétszer kapott „Az év kórusa” nagydíjat és emlékplakettet a Magyar Rádiótól az Éneklő Ifjúság és a Kóruspódium rendezvényein való részvételért; kiemelt hangversenykórus 1984-től, Közönség különdíja, Karnagyi díj és Ifjúsági vegyeskar I. díj: 1982. Nemzetközi Bartók Béla Kórusverseny, Debrecen, Ifjúsági Kórusok I. díj: Middlesbrough, 1984.
58.A Kántusnak írott és dedikált művek, amelyeknek bemutatóját és ősbemutatóját az énekkar vállalta (csak a nagyobb művek, a szerzők betűrendjében) Ádám Jenő: Mostan kinyílt, Bárdos Lajos: Az Úr érkezése, Bárdos Lajos: Békefohász (Balássy Győző versére), Berkesi Sándor: Jöjj az Úr vár reád, Berkesi Sándor: Orando et laborando, Berkesi Sándor: Örülj, mint az ég (Kádár Ferenc versére), Birtalan József: Béke Óda, Birtalan József: Népdalzsoltárok, Csenki Imre: Húsvéti ének, Csenki Imre: Karácsonyi ének, Gárdonyi Zoltán: Az Isten emberének imádsága, Gárdonyi Zoltán: Bethlen Gábor éneke, Gárdonyi Zoltán: Memento, Gárdonyi Zoltán: 121. zsoltár, Gárdonyi Zoltán: Ne félj, csak higyj! Gárdonyi Zoltán: Kánon október 6-ra, Gárdonyi Zoltán: Epigramma Kodály Zoltán emlékére, Gárdonyi Zoltán: Hálaadó ének, Gárdonyi Zoltán: Az Úr dicsérete, Gárdonyi Zoltán: Dicsérő ének, Gárdonyi Zsolt: Adeste fideles, Halmos László: Kodály, Kapi-Králik Jenő: 148. zsoltár, Kapi-Králik Jenő: Isteni dicséret, Kenesei György: 19. zsoltár, Kenesei György: 65. zsoltár, Kenesei György: 105. zsoltár, Kistétényi Melinda: 104. zsoltár, Osváth Viktor: Itt van Isten köztünk, Osváth Viktor: Téged, Úr Isten dicsérünk, Ráduly Emil: 93. zsoltár, Sulyok Imre: Kínok árnyékaiból, Szigethy Gyula: 5. zsoltár, Vass Lajos: Furor bestiae, Vass Lajos: Kis karácsonyi Ének, Vass Lajos: Kőrösi Csoma Sándor üzenete (Magyar Lajos versére), Vikár Sándor: Fohász (Baja Mihály versére), Vikár Sándor: 116. zsoltár.


Eredeti: http://digit.drk.hu

A DEBRECENI REFORMÁTUS KOLLÉGIUM TÖRTÉNETE

A DEBRECENI REFORMÁTUS KOLLÉGIUM 450 ÉVES
JUBILEUMÁNAK VÉDNÖKSÉGE

ÁCS ISTVÁN, ALBERTH BÉLÁNÉ, BERÉNYI DÉNES,
DARÓCZY ZOLTÁN, ESZE TAMÁS, FIÁK LÁSZLÓ,
KÁLLAI GYULA, KARMAZSIN LÁSZLÓ, KOCSIS ELEMÉR,
KOVÁCH ATTILA, KÖPECZI BÉLA, KÜRTI LÁSZLÓ,
MIKLÓS IMRE, OLÁH LAJOS, POZSGAY IMRE,
SOMOGYI JÓZSEF, SZABÓ IMRE, SZABÓ MAGDA,
TÓTH KÁROLY, ÚJSZÁSZY KÁLMÁN

A KÖTET FŐSZERKESZTŐJE KOCSIS ELEMÉR

A DEBRECENI REFORMÁTUS KOLLÉGIUM TÖRTÉNETE

ÍRTÁK

BAJKÓ MÁTYÁS BARCZA JÓZSEFNÉ BÖLCSKEI GUSZTÁV
CSOHÁNY JÁNOS CZEGLÉDY SÁNDOR DANKÓ IMRE

FEKETE CSABA

GAÁL BOTOND GYŐRI L. JÁNOS KOCSIS ELEMÉR KORMOS LÁSZLÓ MAKKAI LÁSZLÓ G. SZABÓ BOTOND SZABÓ LÁSZLÓ AMBRUS TAKÁCS BÉLA TÓTH BÉLA

SZERKESZTETTE BARCZA JÓZSEF

KIADJA A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ ZSINATI IRODÁJÁNAK SAJTÓOSZTÁLYA BUDAPEST, 1988

http://digit.drk.hu




Énekeljetek az ÚRnak új éneket, mert csodákat tett! Zsoltár 98,1

Honlapkészítés