Dunántúli Református Kántorképző
Dicsérjétek az Urat!



BELÉPÉS
Azonosító:

Jelszó:

Elfelejtett jelszó
Regisztráció

HÍREK
2006-2007-2008-2009. Kántorképző képek
- 2009.07.02.

A 2006.-2007.-2008.-2009 év képei Veresné Petröcz Marika honlapján elérhető.







Fügefalevél?1 Válasz Cs Péter cikkére

Csorba P: Liturgiai gondolatok a református gyülekezeti éneklésről ...


Református Tiszántúl. A Tiszántóli Református Egyházkerület lapja. Felelős szerkesztő: Fekete Károly.XVII. évfolyam, 2009/1-2. szám, 27-28. lap.
Csorba Péter: Liturgiai gondolatok a református gyülekezeti éneklésről.
--------------------
XVII. évfolyam, 2009/3. szám, 13-14. lap.
Karasszon Dezső: Hagyjuk meg a hetéráknak!
Ugyanott 14-15. lap.
Sepsy Károly: Megjegyzések.
Ugyanott 15. lap.
Fekete Csaba: Fügefalevél?
-------------------------------
Fügefalevél?1

Jézustól startoló liturgiainak címzett elmefuttatás ítél így, szót kell emelnünk ellene: „Az új istentisztelet nem létezhet könnyűzene nélkül”. Sic! Kategorice. Douglassal igen könnyű hamisan érvelni.2 El kell csak hallgatni, hogy új reformáció igényével és reményében szól. Olyan helyeken, ahol a karzat alatt bárpult nyílt, vagy a szomszéd templomot már átépítették uszodának. Ő sem ajánl az igazi egyházi zene helyére ott, ahol még van, kommersz zenét. Olyanoknak szánja, akik állítólag mást se képesek befogadni, invalidus szintű vallásra predestináltak. Összezavarodott széles és szoros? Dugdosnivaló a szándék? Hosszú levezetést kell aggatni a szégyellnivalóra fügefalevél gyanánt a liturgiai elmefuttatásban?

A „könnyűzene életünk állandó részévé lett”. Már akinek. Keskeny út? Úttévesztésre sarkall a „liturgiai” eszmefuttatás. Mintha immár egy zenei nyelv s ízlés létezne mindörökkön örökké. A stadionoké. Ez persze nem mérhető reformátori és humanista eszményhez. Mérhető Nero kora cirkuszához. Voltak könnyű erkölcsűek mindig, akik elszórakozták tehetségüket, vagyonukat, életüket. Meg voltak ezt kihasználók - hitellel, csábítással, mulató hellyel, szellemiséggel, könnyűzenével. Velük fogjuk felemás igába az evangéliumot?

Lám, tódulnak a lagzilajcsis politikai kampányra, tanulja el egyházunk, ezt hogy kell csinálni! Minek akkor reformáció és népzene emlegetése, ha feltétel nélkül és veszélyérzet nélkül könnyűzenét kell befogadnunk? A magyar reformátusságot nem bulizó istentisztelet menti meg. Gálszécsi énekeskönyvétől kezdve sehol nincs a hosszan soroltakban könnyűzenére buzdítás.

Van azonban elhallgatott elzárkózás Mózestől Csomasz Tóth Kálmánig. Ritmus, dob, rock-zene a baj? Nem, nem. A rossz zene az igen nagy baj. A fertő és a fertőzöttség.
Alattomos vírus a gagyi zene (Bolyki László nevezi így). A népbutító technika, a primitívség sugalmazása. A szellemi drogkereskedelem. Ne hamisítsunk: ennek semmi köze Szabolcsi Bencéhez, ízléshez. Van olyan zene, amely gyalázata az imádság házának. Onnan Jézus kiverte a kufárokat. Ő olyan volt. Mi meg becsalogatjuk őket.

Huszár Gál azt sem helyeselte, ha zsoltár szólott korcsomán. Mi (az ő szavaival) zabáló helyek zenei ízlését vigyük templomba? Mert sokan erre szoktak? Ezt „értik” csak? Kis gyermekként hallgattam tátott százzal, mikor öreg presbiter bácsik meséltek dorbézoló szatmári lakodalmakról, ahol valaki hajnal felé zsoltárra zendített. Az illetlen nótázók elcsitultak, megjuhászodott a násznép, velük fújták, majd csöndben hazamentek.

Csorba Péter nem tudta, vagy ne tudott volna rákeresni (a Kálvin-évek nyitányán) Kálvin óhajára: „Bárcsak lenne az emberekben annyi meggondolás, hogy elhagynák eddig szokásos énekeiket, amelyek részint üresek és ledérek, részint ostobák és esetlenek, részint pedig szennyesek és hitványak s ennek következtében valamennyi rossz és ártalmas - s bárcsak ezek helyett megszoknák ezután ezeknek az isteni és mennyei énekeknek az éneklését, együtt a jó Dávid királlyal!”

Bizonnyal tudta. Csakhogy szándéka nem egyezett Huszár Gáltól Sörös Bélán át az írásában felsoroltakkal, hisz következtetése éppen ellentétes. Vétsége nem csak logikai.
Fekete Csaba


1. Lásd Csorba Péter: Liturgiai gondolatok a református gyülekezeti éneklésről. In: Református Tiszántúl, XVII (2009/1–2) 27–28.

2. Luther szentségfogalmát is megkérdőjelezi Douglas, hisz még Luthernél is komolyabban veszi; nem hét, még több szentségről szól. Teológiájának ilyen jellemzőit okkal szokás elhallgatni. Bezzeg az apácashow! Való? Még csak nem is hazugságshow műsorából való, hanem egy amerikai filmből említi. Hogyan szervezi az alkalmakat őmaga? Több lelkészes csapatával, segítőkkel, német technikával és felszereltséggel, hetekig készít elő egyet. Prédikálás? Kimondja, hogy mondanivaló nélkül semmit nem érnek az „újítások”. Fogas kérdés, hogy például a Luther-Bibliáról és nyelvéről torz, vagy nem kellően tájékozott véleményt mond. Máskor is hibázik. Mimódon nem látnak könyveiben mást legtöbben, mint a könnyűzene apotheosisát? Kontextusból kiragadva? Mert távolról sem olyan teológiai igényességgel ítélik meg tételeit, ahogyan ő a problémákat megfogalmazta. bárcsak ezek helyett megszoknák ezután ezeknek az isteni és mennyei énekeknek az éneklését, együtt a jó Dávid királlyal!”


Karasszon Dezső HAGYJUK MEG A HETÉRÁKNAK!


Református Tiszántúl. A Tiszántóli Református Egyházkerület lapja. Felelős szerkesztő: Fekete Károly.

XVII. évfolyam, 2009/1-2. szám, 27-28. lap.:
Csorba Péter: Liturgiai gondolatok a református gyülekezeti éneklésről.
----------------------
XVII. évfolyam, 2009/3. szám, 13-14. lap.
Karasszon Dezső: Hagyjuk meg a hetéráknak!
Ugyanott 14-15. lap.
Sepsy Károly: Megjegyzések.
Ugyanott 15. lap.
Fekete Csaba: Fügefalevél?
------------------------------

HAGYJUK MEG A HETÉRÁKNAK!

1/ Szókratész és beszélgetőtársa: Glaukón egyfajta ókori könnyűzene kérdését is napirendre tűzi Platón „Állam”-ának az egyik híressé vált szakaszában:

Szókratész: De az őrökhöz, ugye, semmi sem illik kevésbé, mint a részegség, az elpuhultság és a tunyaság?

Glaukón: Magától értetődik.

Szókratész: Nos, melyek hát a lagymatag és a tivornyánál szokásos dallamok („malakai kai szümpotikai tón harmonión”)?

Glaukón: „Ion” és „lyd” néven ismerünk bizonyos ványadt („khalarai”) dallamokat.

Szókratész: Nos, harcos férfiakról lévén szó, veheted-e ezeknek hasznát, kedves barátom?

Glaukón: Semmi esetre sem. De hátra van még a „dór” és a „phryg”, amelyekről szó lehet.

Szókratész: Én nem értek a dallamokhoz, de mindenesetre csak azt a dallamot hagyd meg nekem, amely méltó módon tudja utánozni a bátor ember hangját és beszédmódját, aki akár harci cselekményekben, akár bármiféle kényszerhelyzetben megállja a helyét, és keményen szembenéz a sorsával. S azután hagyj meg egy másikat, amely a békés, önként vállalt cselekvést végző férfiúhoz illik… (ford. Szabó Miklós).

Ez a néhány sor tökéletesen alkalmas arra, hogy a könnyűzene kérdésében iránytűül szolgáljon ma is, egyházon belül vagy egyházon kívül, mégpedig akár minden magyarázkodás, minden kommentár nélkül. Egyetlenegy megfigyelést ennek ellenére iktassunk ide már most: a bölcsnek eszébe sem jut az etikai-esztétikai értékítéletbe a statisztikai szempontot belekeverni. Platón Szókratészától mi sem áll távolabb, mint egy ilyesféle, a mi korunkban sajnos ilyen-olyan variánsokban unalomig ismert gondolatmenet: „Bár a szakértőknek az ion és a lyd dallamokról általában rossz véleménye van, én mégis azt javaslom, kedves Glaukónom, biztosítsunk nekik helyet államunkban, hiszen Athénban manapság rengetegen járnak bordélyházba is, kocsmába is, és nem tennénk jól, ha azt kockáztatnánk, hogy államunk néptelen marad”.

A statisztikai szempont fölvetésének persze megvan a maga helye és a maga értelme. Vajon kinek jó az, vajon kinek vagy kiknek áll érdekében, ha napjainkban valóban soha nem látott, lehengerlő tömegben és már-már elképzelhetetlen, kivédhetetlen agresszivitással dőlnek, áradnak, bömbölnek a „ványadt dallamok”, utcáinkon és tereinken, áruházainkban és

tömegközlekedési eszközeinken, sőt, horribile dictu, még iskoláinkban és óvodáinkban is? Vajon nem azok az üzleti preferenciák, nem azok a hatalmi technikák húzódnak meg a háttérben itt is, amelyek végeredményben a „nép” akarat, identitás és az önérvényesítés képessége nélküli „tömeggé” őrlését célozzák? Hiszen ezeknek ezerféle analóg jelentkezési formáját vagyunk kénytelenek ismerni (például, hogy nincs az az értelmesen előadott, jószándékú érvelés, amely a brutális erőszakot és az egészen primitiv szexet „leimádkozhatná” a képernyőkről)!

Ha pedig ez így van, akkor az egyháznak nem szabad a statisztikákban megjelenő „trend”-hez csatlakoznia, sőt minden elképzelhető módon föl kell vele vennie a küzdelmet.

De tartsunk sorrendet.

2/ A platóni igazságok asszimilációjára, „keresztyénné fogadására” az egyházatyák korában a méltatlan (mondjuk így nagyon is találó szóval, hogy a „könnyű-”) zene vonatkozásában is meglepően hamar sor került. Kr. u. 200 táján, „Paidagógosz” című művének második könyvében – ahol a zenével egy egész kis fejezet fogalkozik -- Alexandriai Kelemen a következőket mondja: „Nem engedhetünk be magunk közé, csak józan dallamokat („harmoniasz szóphronasz”)…, a komoly és józan dallamok ugyanis távol tartják a részegségben kísértő fennhéjázást („taisz tész methész agerókhiaisz”). Hagyjuk meg hát a kromatikus dallamokat a tivornyákon virágkoszorút viselők és a hetérák zenéjének” („té anthophorouszé kai hetairouszé mousziké”).

Ennek a szigorú ítéletnek és a belőle fakadó, hasonlóan szigorú imperativusnak a biblicitásában semmi okunk kételkedni. Jel 18 ihletésében („Babilon, a nagy parázna”) kérdezzük csak meg, mint szólt volna például a 137. zsoltár végletesen elkeseredett énekese ahhoz a javaslathoz, hogy ha már Sion énekeit nem lehet a Kébár folyó mellett megzendíteni, hát gyújtsunk rá babiloni nótákra a rommá lett Sionon (úgyis azoknak van most divatja).

Hát Jézus Krisztus? Ő nem hajolt le a kisebb és nagyobb paráznákhoz?

De igen. Csak ennek nem az lett az eredménye, amit a könnyúzene (például a „Jézus Krisztus, a szupersztár”) sugall, hogy a Mestert megcsapta a Mária Magdalénák szele, hanem épp fordítva: Mária Magdaléna kezdett radikálisan új, jézusi meghatározottságú életet.

Éppen ez a döntő pont, éppen itt a hiba minálunk. Ha valaki belép a templomba, természetesen nem kergethetjük, és nem is kergetjük el azért, mert még sokmindent nem tud, vagy mert még nincsenek teljesen kiépült keresztyén reflexei, nincs keresztyén „inkulturációja”. No de nem is tehetjük meg egyik pillanatról a másikra „arbiter elegantiarum”-má, minden ízlések és döntések teljhatalmú diktátorává, csak azért, hogy a következő pillanatban, jaj, el ne találjon menni (olvasandó: Mt 19:16-26, a gazdag ifjú története).

Egyáltalán, lehet ép ésszel örülni annak, ha a templomok, vagy akár csak bizonyos gyülekezeti alkalmak akusztikája egyre jobban hasonlít a szórakozóhelyekéhez? Mi ennek az üzenete? Hogy minálunk bárki bátran megtarthatja a korábbi (bűnös) exisztenciáját, óemberét? Nem az amúgy túlontúl sokat emlegetett, sőt folyton reklamált megtérés értelmét kérdőjelezzük meg így, de sokszorosan?

3/ Zenetörténetileg teljesen elhibázott és rendkívül félrevezető a 16. és a 20-21. század közötti (újabban egyre gyakrabban hangoztatott) állítólagos párhuzam is. Mert az ugyan igaz, hogy a reformáció zenéje világi hatásokat is magába olvasztott, ezek azonban nagy többségükben nem a könnyűzene, hanem (a német korál esetében) inkább a népzene, illetve (a genfi zsoltár esetében) inkább egyfajta kifinomult, magas műzene irányából érkeztek. Ráadásul ezek a kölcsön-anyagok kivétel nélkül mindig egyházias stilizáláson mentek keresztül (például új ritmust kaptak). Ilyenfajta stilizálásnak pedig a legújabb korban nyoma sincs, sőt egy ellenkező értelmű stilizálás „pusztít”: ha egy-egy együttes régi dallamot tűz a műsorára, akkor azt legtöbbször „könnyűzenésíti”, vagyis reménytelenül denaturálja. Tessék mondani, mi marad Szkhárosi Horvát András, Sztárai Mihály vagy Huszár Gál éthoszából, ha a dobgépet rákapcsoljuk?

Ezen kívül, akik a „párhuzamról” beszélnek, nem akarnak tudomást venni arról a végtelen romlásról-züllésről, amely a könnyűzenén belül a 20. századnak főleg az utolsó harmadában végbement. A végeredményként előállott toxikus főzetet a mai, végzetesen legyengült, identitásában végzetesen megzavart reformátusságnak föltálalni olyasmi, mint hogyha egy városban, amelynek lakói klimatikus okokból mind skorbutban szenvednek, kolera- vagy pestis-injekciókat ajánlgatna gyógyszerként bárki is.

4/ A könnyűzene nem generációs probléma. A kívánságműsorok zsúfolva vannak az idősek hajmeresztő, árulkodó kéréseivel. Ugyanakkor szerencsére az ifjúság sem szinonimája se a szellemi igénytelenségnek, se az ízlésficamnak.

5/ Az egyházi könnyűzene végeredményben: dogmatikai kérdés. Az alapvető szillogizmus szinte arcpirítóan egyszerű: a nemes zene nemes lelkiséget, a hitvány zene hitvány lelkiséget takar. A nemes zene tisztítja és Isten felé emeli, a hitvány zene zavarossá teszi és egyre fokozódó mértékben démonizálja a lelket. Elképesztő tájékozatlanság tehát azt hinni, hogy a zenének az üdvösség dolgához semmi köze. A zene befolyást gyakorol a lelkünk affinitására, érzékenyebbé, nyitottabbá tehet minket az isteni hatásokra, de ki is szolgáltathat minket a sötétség fejedelmének. Az üdvösség kérdésével tehát a lehető legszorosabb kapcsolatban van. A dogmatikai kérdés pedig így hangzik: érvényes-e a 21. században Istennek az emberi lélekre nézve bejelentett totális királyi igénye: „Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok” (3Móz 19:2).

Ha igen, akkor a hitvány zene egyházi alkalmazása az Isten szent szándékával szemben megnyilvánuló értetlenség, szigorúbb megfogalmazásban: engedetlenség, végső összegzésben: bűn.

Mindezek alapján a könnyűzenével kapcsolatban minekünk is csak egy javaslatunk maradhat: hagyjuk meg a hetéráknak!

Dr Karasszon Dezső




Énekeljetek az ÚRnak új éneket, mert csodákat tett! Zsoltár 98,1

Honlapkészítés