Dunántúli Református Kántorképző
Dicsérjétek az Urat!



BELÉPÉS
Azonosító:

Jelszó:

Elfelejtett jelszó
Regisztráció

HÍREK
2006-2007-2008-2009. Kántorképző képek
- 2009.07.02.

A 2006.-2007.-2008.-2009 év képei Veresné Petröcz Marika honlapján elérhető.







Tennivalóink Szenci Molnár Albert és a M. Zsoltár


Tennivalóink

Szenci Molnár Albert és a Magyar Zsoltárkönyv körül. 2007.



1607-ben, vagyis idén négyszáz éve jelent meg elõször nyomtatásban Szenci Molnár Albert Psalterium Ungaricuma, a genfi zsoltárkönyv magyar fordítása.

Nincs tudomásunk arról, hogy ezzel kapcsolatban bárki, bárhol, bármiféle ünnepséget vagy megemlékezést tervezne. De talán nem is az ünneplés, nem is a protokoll a fontos itt. Inkább azt ajánlatos, akár csak vázlatosan is, de számba vennünk, hogyan lehetne, hogyan kellene a Szenci Molnár Albert nevével fémjelzett örökség elsajátításában és minél szélesebb körû megismertetésében elõrelépnünk.

1/ A kórusok Szenci Molnár Albert zsoltárszövegeit, ha éneklik, legtöbbször Claude Goudimel (1514-1572) harmóniáival éneklik. Mégpedig tökéletesen érthetõ okokból bár, de mégis egész gyászosan elhibázott hangzás-arányokkal. Arról van szó, hogy ha Goudimel tételeit a mai kórusoknak megfelelõ abszolút hangmagasságra transzponáljuk (kis vagy nagy terccel fölfelé, pl. F-durból Asz-durba vagy A-durba, ahogy az a legtöbb közreadásban látható), akkor a tulajdonképpeni genfi dallamot hordozó tenor szólam éppen túl magasra kerül, és éppen a dallami csúcspontoknál kezd elbizonytalanodni, „kukorékolni”, míg fölötte a szoprán és az alt a lehetõ legkényelmesebb fekvésben van, és sokszorosan betakarja. Míg tehát egy korabeli diák-együttesben a tenor a saját legtermészetesebb fekvésében „trombitálhatott”, és a fölötte mocorgó gyermek-szólam(ok) alól gond nélkül, egyértelmûen kiszólt, addig nálunk éppen a tenor szorul az esetek igen nagy százalékában „megmentésre”

Mit lehet tenni?

Az eredeti hangzás-arányok helyreállítása érdekében újra lehet a tételeket „hangszerelni”, pl. úgy, hogy a teljes tenor szólammal szemben csak négy-öt basszust, és két-két altot-szopránt énekeltetünk (de még ezeket is csak piano). Ezen kívül megkeressük a tenor szempontjából ideálisnak nevezhetõ hangfekvést (amely a kottába írtnál alighanem alacsonyabb lesz), és azt választjuk, vállalva, hogy a szoprán ennek… nem fog maradéktalanul örülni.

A 15-16. századi kórusok szerkezetét ismerve még egy másik (kísérleti) megoldás is javasolható. Tartsuk meg az eredeti hangnemet, és énekeltessük a tenort a baritonnal! Az altot elég, ha a két legjobb tenorunk énekli, a szopránt pedig két altistánk (a basszus ez esetben énekelhet teljes létszámban). Kb. 1440-1600 között ugyanis a „vegyeskar” nem a miáltalunk megszokott „demokratikus” megoszlást mutatta (két nõi és két férfi szólammal): a mindent meghatározó (és mindent „tartó”) tenor szólam alatt és fölött ott volt a contratenor bassus és a contratenor altus (a mély és a magas contratenor), ezeket mind férfiak énekelték, a gyermekeknek pedig csak egy szólam, a discantus maradt. A fenti szólamelosztás ezt a modellt bírná újra megszólalásra. Ha a szopránunk türelmetlenkednék, vagy éppen sértve érezné magát, minden további nélkül megengedhetjük neki, hogy egy oktávval följebb a baritont énekelje, a melodiariumokból ugyanis világos, hogy a tenor-praxisban, minálunk legalábbis, mindenféle kettõzés megengedett, sõt gyakori volt.

2/ Persze, méltatlan dolog Goudimellel úgy bánni, mint hogyha egész életmûve csak a punctus contra punctum szerkezetû (homofón) tételekbõl állana. Aki az „Ezer év…” 71. oldalát fölüti, az ott egy gyönyörû, ún. „fél-polifón” 42. zsoltárt talál tõle (sajnos, megint csak az ominózus Asz-durban). A szólamok nem fuga-szerûen, sõt az esetek nagy részében még csak nem is imitációsan követik egymást, de nem is mondják a szöveget egyszerre, hanem szabad hullámzásban adják-veszik a szót egymás szájába, ill. szájából. Azoknak a kórusainknak, amelyek úgy érzik, kezdenek kinõni a zeneóvodából, föltétlenül ezt az igényesebb tipust kellene mûvelniük, mégpedig lehetõleg minél nagyobb felületen.

A cél nyilván az volna, hogy legalább a legjobb kórusaink eljussanak Goudimel (és pályatársai, továbbá utódai, pl. a nálunk csak orgona-szerzõként számon tartott Jan Pietersson Sweelinck, 1562-1621) nagy zsoltár-motettáinak az énekléséig, amely magyarul természetesen szintén csakis Szenci Molnár Albert verseivel képzelhetõ el.

3/ Azonban Kodály Zoltánnak igaza volt, amikor a „Bicinia…” sorozatába genfi zsoltárokat is beiktatott. Szenci Molnár Alberttel és a Magyar Zsoltárkönyvvel ugyanis nem csak „fölfelé”, a magas mûzene irányában van mit kezdenünk, hanem „lefelé”, az ismeretterjesztés irányában is. A kórusaink nagy része (nem szokás errõl beszélni, de attól még így van) olyan, akár idõsebb, akár fiatalabb énekesekbõl áll, akiknek (még?) nincs kiforrott harmonikus hallása, és akiknek az igényes, tiszta (!), expressziv éneklésben éppenezért égetõen szükségük van az értõ vezetésre is, meg természetesen a folyamatos gyakorlásra is. Nem teszünk jó szolgálatot nekik sem, de önmagunknak sem, ha ezt a feladatot az éppen küszöbön álló „fontos” fellépésre hivatkozva folyton-folyvást elodázzuk.

Viszont a genfi zsoltárkönyvben gyakorlatilag kimeríthetetlen, ezerféleképpen fölhasználható, mind irodalmi, mind vokális, mind érzelmi szempontból igen gazdag anyag áll rendelkezésünkre, amely akár a beéneklések negyedóráiba beépítve is kifejtheti a maga jótékony hatását. Hogy közben, mellesleg, az énekeseink magyarság-tudatát is építjük, az már csak a hab a tortán.

Ha azután a kórusunk, amint az nagy valószínûséggel megjósolható, bele talál szeretni valamelyik ritkább Szenci Molnár zsoltárba, ne röstelljük azt koncertszerûen is mûsorra tûzni, pl. egy reneszánsz blokk (netán egy latin-magyar, vagy egy latin-német-magyar zsoltár-blokk) elsõ mûsorszámaként. Vagy éppen Kodály hazájában készülünk elfelejteni, hogy az egyszólamú éneklés is lehet „magas” mûvészet?

4/ Azoknak, akik a fenti gondolatmenetet hajlandók megszívlelni, szeretném a figyelmébe ajánlani Szenci Molnár Albert 1612-ben megjelent ún. Oppenheimi Bibliájának facsimile-kiadását (Debrecen, 2002). A Magyar Zsoltárkönyv herborni õskiadása ugyanis, amelynek a quadricentennáriumát ünnepeljük, könyvészeti ritkaságnak számít. Az Oppenheimi Biblia függelékeként azonban Szenci Molnár Albert újra közzétette a teljes zsoltárkönyvet, és közlése már zenei szempontból is igen értékes tanulságokkal szolgál. Egy apró példa: a 23. zsoltár harmadik-negyedik sorának találkozásánál („Gyönyörû szép mezõn engemet éltet / és szép, kies folyóvízre legeltet”) a genfi õsforrástól eltérõen õ nem két rövid hangot, hanem egy hosszút és egy rövidet énekeltet (minima-minima helyett semibrevis-minimát). A negyedik sor elejének minálunk számtalanszor hallható hektikus siettetése tehát nem csak zeneileg és pedagógiailag helytelen, hanem a (magyar!) kottaszöveg szerint tilos is.

Még bokrosabbak az Oppenheimi Biblia tanulságai a zsoltárszövegekre nézve. Ne az újkori kiadások sokféleképpen torzított, csonkított, modernizált változatai használjuk tehát, ha már a kezünkben lehet az eredeti! Tanuljunk meg újra „szencimolnárul”, vegyük szeretettel a szánkra a szavait, a régieseket, a tájszólás-jellegûeket is, különösen, ha azok (mint igen gyakran) a rímszerkezet révén eleve elidegeníthetetlen részévé váltak a versnek. Lásd pl. a 11. zsoltár következõ sorait: „Az istentelenekre háborút ejt / És nagy szélvésszel itatja õköt / Fejekre szörnyû forgószelet burejt”.

Ugyan, vajon mennyi idõbe kerül megérteni, mit jelent az, hogy „burejt”? És hová tesszük a fülünket, ha helyette „borít”-ot éneklünk, csak azért, mert mi ma ezt így mondjuk?

Szenci Molnár Albert és a Magyar Zsoltárkönyv a miénk. Ne járjon úgy nálunk, mint az az ékszeres ládika, amelyet a háziasszony a pince egyik dohos, penészes sarkában felejtett!

Karasszon Dezsõ




Énekeljetek az ÚRnak új éneket, mert csodákat tett! Zsoltár 98,1

Honlapkészítés